(dal egy szőke lányról)
Nem tudtam én azt annak idején,
hogy tavasz is lehet ősz elején,
hogy sírni is lehet édes könnyeket,
s nyáron is érezni téli hideget.
Régen történt ez, miről most dalolok;
látom magamat: még kamasz vagyok.
Naphegyi zöld, nyári lombok alatt
vakációztam, ó boldog nyarak!
A szomszéd kertben nyílt száz virág,
virágok közt egy fehér hintaágy;
a hintaágyon egy szép, szőke lány,
idősebb, mint én: huszonvalahány.
Mint egy pillangó, mely megpihent,
úgy feküdt a lány a kertben lent.
Sokáig csak néztem az ablakban ott,
de ő nem nézett rám, csak olvasott.
Olvasott, csak olvasott;
Dosztojevszkijt olvasott.
Ó ablakok, ablakok;
Nyíló, csukódó ablakok.
Ó zsalugáteres, olajzöld ablakok!
A lány egy pillantásra se méltatott,
pedig lábánál ültem napokon át;
szótlanul hervadtak el az orgonák.
Aztán a történet úgy alakult,
egy lila fürt ott a combjára hullt,
rám-nézett a lány s felnevetett:
csókkal ért véget az a fejezet.
S mert az ujja száraz volt nagyon,
kettőt lapozott a könyves-lapon,
de ezután már, ha újra lapozott,
ujjára nedvet már tőlem kapott.
Mert sodort minket a szerelmi láz,
háttérnek ott volt a villa-ház.
A szomszéd ház, ahol a lány lakott,
amikor éppen nem olvasott.
De ő csak olvasott, olvasott;
Sarte-ot és Camus-t olvasott.
Ó ablakok, ablakok;
nyíló, csukódó ablakok.
De véget ért a nyár és elválni fáj;
várt az iskola, s az otthoni táj,
de múlt a tél, s lett újra tavasz,
várt engemet az a fehér terasz.
S a lány, hogy a karjai közé vegyen,
ott a susogó lombú Naphegyen.
És egy kerti kút, a ház mögött,
mely kristály-cseppeket csöpögött.
Szerelmem egy éjjel oda futott,
s egy édes-sós csókot adott.
Édes volt csókja, édes a nyál,
annál a kagylós kerti kútnál.
S a csapból, mint vékony ezüst szál
halk nesszel csorgott a vízsugár.
Jaj, édes volt a csókja, édeset adott,
de szemében egy könnycsepp csillogott…
S aztán csak olvasott, olvasott;
Thomas Bernhard-ot olvasott.
Ó ablakok, ablakok;
nyíló, csukódó ablakok.
S elmúl a nyár, jöttek őszi ködök;
szívem a távolból is hozzá szökött.
múlt az év, jött a nyár, s a vágy - - -
de üresen nyikorgott a hintaágy!
Üres volt a kert, a ház, a balkonok,
gyomok verték fel a márványlapot.
A ház falát befutta egy vadrózsa-ág,
kutunk romokban: csak a rozsda rág.
Hiába zúgtak a fák fejem felett,
én csak nyeltem az édes könnyeket...
S jött egy álom, egy halk, rózsaszín,
csorgott a csap, s elveszett a rím…
… aztán kérdeztem a szomszédokat:
hol a lány, ki a kertben oly sokat
olvasott, s mondták ők: eltávozott.
Eltávozott?! Eltávozott?!
De mit jelent az, hogy eltávozott?
Azt jelenti, hogy az ablakok
zöld olaj festéke felkunkorodott…
Ó ablakok, ablakok
nem nyíltak ki már az ablakok.
Ó ablakok, ablakok,
soha már, az ablakok.
(utolsó négy sor ismételve, és fokozatosan elhalkul) |
