Ég a testem, a fejem meg fáj, nem egy felemelő érzés. Már a második éjszaka, hogy lázas vagyok. Az egész úgy kezdődik olyan tíz óra tájt, hogy rettenetesen fázom, aztán úgy az éjszaka közepén átmegyek tűzmanóba, és reggelre mintha szaunából húztak volna ki. Az ajtó alatt beszűrődik a folyosói fény ...nem tudok elaludni.
Ma éjszaka a két kedvencem van szolgálatban. Az egyik kicsi, és kedves, a másik töltött galamb forma, és már az első pillanatban megfogott benne valami. Csicsóra gondolok, egy albán srácra Jugoszláviából. Svájcból tartott hazafelé, amikor karambolozott valahol Zsolnánál, és azóta itt Van, tolókocsiban. Rendes esti elfoglaltsága, hogy leissza magát. Képtelen beletörődni a sorsába, és szüksége van a kábulatra.
Amúgy kedves srác, igazi déli típus. Már majd egy éve van itt, és mindenkivel pertuba van. Ő itt a legjobb haverom, gyakran témázunk. Sokat mesél az előző életéről, hegy Svájcban dolgozott, és mennyi nője volt.
Az apjának Koszovóban gyára volt, de a háború miatt el kellett adnia. Most ő is itt van a fiával, otthon hagyva nyolc gyereket, és egy feleséget. Látszik az öregen, hogy nagy természete van, a fia is tőle örökölte. Ha egy nap nincs növel, éjszaka rémálmok gyötrik.
Csicsót a nők még itt is körülrajongják, de őt nem érdeklik. Elmondja, hogy azelőtt már négy karambolja volt, mindig piásan vezetett, most nem, akkor mindig megúszta, most nem. Állítólag a Jóisten a részegek mellé külön őrangyalt rendelt.
Négy figyelmeztetés, mielőtt a sors könyörtelenül büntet. Ezen egy kicsit elfilózok.
Mit gondolt ez a marha, hogy mindig szerencséje lesz? hiába no, ezek a déliek már csak ilyenek, csak a pillanatnak élnek. Jó lehet így élni. Természetesen nem tolókocsiban.
Kezdek nyűgös lenni, a nővér pedig nem akar jönni. Bár alig egy karnyújtásnyira a csengő, elvi okok miatt mégse akarok csöngetni. A tegnapi lázas éjszakából szinte semmire se emlékszem, csak az orvosság keserű ízére, ami elolvadt a számban, és hogy utána félóráig küszködtem, nehogy elokádjam magam. Érzem, hogy lázam van.
A szobatársam persze húzza a lóbőrt, fütyülve a világ dolgaira és az én lázamra. Ő is magyar. Mi ketten vagyunk magyarok az osztályon. Cikiznek is eleget a hejszlovákok. Egyelőre még csak cikiznek. Reménykedjünk, hogy megmaradnak ennél. Elvégre Európában vagyunk, vagy mifene.
Agyamat azzal tréningeztetem, hogy megpróbálom felidézni mind az az öt ápoló nevét, aki az osztályon dolgozik. Csak négyig jutok, aztán megakadok. Végül eszembe jut az ötödik név is, heuréka, Janko, Ferko, Palo, Milan és Risa. A nővérek nevét kívülről fújom, ők most a legfőbb társaságom. Tudja isten, hogy van ez, de a nőkkel valahogy mindig jobban kijövök. Megjátszom nekik a casanovát, aki képtelen ellenállni a női szépségnek, verseket írok hozzájuk/szlovákul persze ez is nehezebb, de mi ez egy akkora költőnek, mint én vagyok/. Hogy egy klasszikust idézzek/aki nem én vagyok/: sranda musí byt! Magyarra lefordítva ez körülbelül annyit jelent, hogy az élethez tréfa kell. No meg viccérzék, teszem hozzá én, mert az életnek néha állatira durva viccei vannak, mi meg röhöghetünk kínunkban.
A folyosón mozgás támad, mennek átfordítani a betegeket, akik erre képtelenek. Hozzám is bejönnek éjfélkor, és hasra fordítanak. Találgatni kezdem, vajon hány óra lehet, és a nap állásából úgy ítélem meg, hogy úgy két óra magasságában lehet. Még négy óra az ébresztőig, aztán mosdatás. Eszembe jut Zoli, egy dunaszerdahelyi srác, aki már januártól van itt. Muriban volt a barátaival, és egy hülye tag, csak úgy viccből, lelőtte. Alig tudtak elmenekülni, de ő deréktól lefelé megbénult.
Nyílik az ajtó, bejönnek mind a hárman, és a nővér kérdi, miért nem alszom. Mondom neki, mi a helyzet, és várom a hatást. Megméri a lázamat, majd eltűnik, és egy fehér tablettával tér vissza. Közben néhány együttérő szó, jólesik. Ennyi.
HAPPY END.
1997 |
