Örvénylik, pillér’i körül mindig zúg a hab A város pihen, nyugodni tért róla holnapig Alul hánykolódva úsz’ a vízen pár rönk-darab Elmerülve önnön pusztulásába nyakig
Mindennap áthajtok feletted, nagy folyó, Büszke hídjaid közt az Ő neve a legszebb Mert méltósággal nemes, s tisztán álmodók Korlátain könyökölve tündöklők az estek
Partok tartják karcsú lábát, szemet rabul ejt Hajfonata ívén fények örök táncát járják De emlék nélkül megy át rajta mind, felejt Észrevétlen hagyják csodás szivárványát
Állni bírok most csak, a túlpart könnyes ragyogás Karfát szorongat némán, nem enged e hév Még nem tudni, mi lesz ez, dicséret vagy rovás Csak árad, alaktalan, mint a folyó, eképp
S zsibong, forró az arc, a kéz, mintha másé lenne Látom, angyal száll, ereszkedik a vízre Fényes szárnya alatt dombor, mit rejt, mi van benne? Hol rubintba játszik, hol türkiz lesz a színe
S nem szól az angyal, s tudom mégis, ajkán szóvarázs Helyén, hol eltűnik sziporka villódzó köd marad Nyelvem hegyén éget, érint ez élő tűzü parázs Míg ezüst mívű kulcsot formál, reptében az ég alatt
S e jelenés, az éjbe mártva, parton állva ottfelejt Felzokogva-csendesülve eltűnődve rajta, Mondhatatlan érzéseket súgva szívbe rejt Míglen felriaszt az első villamos közeledő hangja
2006-09-26 |