A Jókai téren ülünk egy márványpadon. Szép ez a tér így este, kivilágítva, megtelve emberekkel. Vidámak, zenét hallgatnak, táncolnak, zenélnek együtt, a barátaikkal, vagy az épp most szerzett barátaikkal. Fekszenek egymás ölében vagy egymásnak döntve hátukat a kiterített plédeken vagy a hatalmas rastakultúrát népszerűsítő puffokon. Boldogok? Vagy csak azt képzelik magukról, mert jelenleg gondtalanok, akár egyetemisták, akár túl vannak már rajta. Lélekben semmiképp, megmaradtak gondtalan egyetemistáknak. Semmi másnak sem élni, mint a hatalmas buliknak, a barátoknak, a szeretet-partyknak. Olyan ez, mint valami modern hippi-mozgalom, csak más zenével, más divattal, más frizurával. Valahol előkerül egy kis fű is, egy társaság elvonul, mert ez ugye még nem legális, bármennyire is liberális világban élünk. Mennyire liberális világ ez? És mennyire jó ez nekünk? Az embernek sok száz ismerőse lehet, akikkel elbulizgat, de rájön, hogy ez a világ mennyire baráttalan. Ha igazán kellene valaki, nem biztos, hogy a több százból akadna egy is, aki melletted van. Vagy csak telefonon, de túl nagyok a távolságok, és túl önző minden ember ahhoz, hogy bárki fizikailag közel legyen, és még inkább lelkileg. A barát fogalma is lassan elveszíti valódi jelentését ezekben a körökben, mindenkit barátnak hisz az ember pár együtt átmulatott éjszaka után, és el is felejtik, mit jelent az igaz barátság. Persze teljesen mindegy, hogy van-e igaz barátod, ha ő sem ér rá, amikor neked rá lenne szükséged.
Szóval most egy barátnőmmel múlatjuk az időt ezen az estén, és nézzük, ahogy mások jól érzik magukat. Két ember, aki többnyire bezárkózik a négy fal közé, akinek nincs minden rendben az életében, aki nem tudja ilyen önfeledten jól érezni magát emberek között, mert nem tud igazán laza lenni, nem tud egyik percről a másikra új ismerősöket vagy majdani barátokat szerezni. Mert nem tanította meg rá őket az élet.
Tűzzsonglőrök érkeznek, és táncukkal elkápráztatnak minket. A tér még inkább megtelik emberekkel. Akik hoztak magukkal kis dobokat, most egymás mellé ülnek, és együtt verik az ütemet a táncosoknak. Bámulatos ez az összhang, ami spontán alakult ki. Én jól elvagyok így is, csak nézem őket, nem sok kedvem van beszélgetni, de Timi megszólal.
- Voltam Egerben a múlt hétvégén.
- Tényleg? Én is voltam pár éve, még egyetemistaként, egy helyesírási versenyen. Elég hideg volt, mert télen voltam, de nagyon jól éreztem magam. Csak az út volt túl hosszú, úgy hat óra vonattal. Te mit csináltál ott?
- Meglátogattam egy új barátomat.
- És ki ő?
- Interneten ismertem meg, azóta mindennap levelezünk, meg beszélgetünk, telefonon is.
(Nos, úgy tűnik, manapság a legkönnyebb Interneten új barátot szerezni – gondoltam.)
- És hogyhogy elmentél hozzá?
- Tudod, nagy hatással van rám, és meg akartam ismerni. Azt hiszem, belé szerettem.- meséli.
- És ő is?
- Sajnos nem. Ő szintén reménytelenül szerelmes egy lányba.
Hát igen, a reménytelen szerelmek világát éljük. Ez a kor valahogy nem kedvez a boldog párkapcsolatoknak. Ha valaki nem tetszik, eldobjuk, és keresünk mást. Túl nagy a választék, azt hiszem. Egyszer csak feltűnik egy srác, aki magához vonzza a tekintetem, mert pont olyan, mint az a srác, akibe meg én vagyok reménytelenül szerelmes. Ugyanaz az alkat, testtartás, mozgás, még az öltözködése is hasonló, csak kicsit hosszabb a haja és nem szemüveges. Ettől persze most kissé melankolikus állapotba kerülök, és elkezd hiányozni András, akit természetesen én is Interneten ismertem meg pár hónapja. Meglepő volt, hogy rám talált, és magával ragadott a stílusa a levelek alapján, aztán miután találkoztunk, még inkább. Azóta nem is tudok nagyon másra gondolni, egyfolytában hiányzik. Sajnos a kapcsolatunk vakvágányra tévedt, számára csak szex volt és barátság. Nekem a barátsághoz túl kevés, szexnél jóval több, mégsem mondanám szerelemnek, csak valami nagyon erős kötődés. Ő olyan, mint ezek a srácok itt a téren, gondtalan, bulizós, pörgős, imádja a társaságot. De ez nem az én világom. Úgyhogy menjünk is innen.
Elindulunk a föld alá, persze csak képletesen értve, lemegyünk egy lépcsőn, kellemes félhomály, az asztalon gyertyák, a zongoránál egy nagyon figyelemreméltó srác ül, és gyönyörűen énekel fájdalmas, szerelmes érzésekről és magányról. Odavagyunk érte. Már azt tervezzük, hogy ezentúl minden este lejövünk ide, hogy őt hallgassuk. Később, amikor felkel a zongorától, cicababák rajongják körül. A begyes szöszinek megmarkolja a bal mellét és belecsókol, a fekete démon a jobb fülét nyalogatja, bal kezével pedig a fenekét simogatja. Aztán megjelenik egy szép arcú fiatal srác, aki odamegy hozzájuk és megcsókolja a zongoristát. A lányok lebiggyesztett szájjal továbbállnak. Na, ez nekem már sok volt. Láttam már a könyvtárban csókolózni leszbi lányokat, ettől is felfordult a gyomrom, meg pasikat kézen fogva az egyetem előtt, de biszex fiúkat még nem, csak Ellis könyveiben olvastam ilyenről, és nem nyűgözött le teljesen, hát még maga a látvány. Túl liberálisak vagyunk! Mindent ki akarunk próbálni, főleg szexuális téren. És hol maradnak a valódi érzelmek?
Megcsörren a telefonom, a világ legtündéribb pasija keres, bár nem szokott ilyen későn telefonálni. Bálint a legjobb barátom. Pár éve ismertem meg egy tanfolyamon. Mindenki azt hitte, hogy szerelmes vagyok belé, pedig csak rajongó típus vagyok, és őt imádom az első perctől fogva. Most neki is szerelmi bánata van, őt is kerülik a normális lányok, nem tudom, miért. Talán, mert nem egy izomagyú seggfej, aki sportkocsival szedi fel a lányokat, hanem vannak önálló gondolatai meg érzései.
- Szia. Fenn vagyok Havihegyen, a keresztnél. Szép innen a város, de nem jó itt egyedül.
- Bálint, Te sírsz?
- Nem, nem sírok...csak olyan furán érzem magam. Voltam egy házibuliban, és megláttam Esztert, az erkélyen smárolt egy barátommal. Nem bírtam nézni őket, úgyhogy eljöttem.
- Figyelj, odamegyek hozzád, jó? De addig ne csinálj semmi hülyeséget! Sietek.
Lerakom a telefont, és Timihez fordulok.
- Ne haragudj, most mennem kell, Bálintnak szüksége van rám. Majd máskor folytatjuk, rendben? Puszi.
- Persze, menj csak, nem gond. Szia.
Fogok egy taxit és irány a Tettye. Bálint ott ül az egyik sziklán egy sörös üveggel a kezében.
- Szia. Adsz nekem is?
Leülök mellé, felém nyújtja a sört. Jól esik.
- Tényleg szép innen a város! Ki hinné, hogy lenn olyan sok a mocsok.
- A szemétre gondolsz?- kérdezi.
- A szemétre- nevetek gúnyosan- ami a világban van. Káosz van mindenütt! És nekem hiányzik a rend, a régi norma. Nem érzem magam biztonságban ebben a világban.
- Engem valahogy sosem érdekelt túlságosan ez a kérdés. Nem másoktól vártam, hogy biztonságos létet teremtsenek nekem.
- Mert te elég magabiztosan állsz a lábaidon. Nekem kellene egy mankó, hogy elviselhetőbbnek érezzem a világot. Tudod, én nem érzem magam igazán jónak semmilyen téren.
- Van, aki a hitben talál mankót vagy a munkájában vagy a hobbijában.
- Nekem sajnos ez kevés. A hitem valószínűleg nem elég erős, vagy legalábbis gyengének bizonyul ahhoz, hogy jól tudjam érezni magam itt. A munkámat szeretem, de nem tud eleget adni. Hobbi? Nincs elég tehetségem semmihez. Bármibe is kezdek bele, nem tudom magam annyira teljesnek érezni, mintha lenne egy igazi társam, akit szerethetek, akiért élhetek, akinek mindent megadhatok, és ez újabb energiákkal töltene fel. De ez nem kell senkinek. Ez miért riaszt el mindenkit? Szerinted csúnya vagyok, vagy nincs bennem semmi érdekes?
- Szerintem nem vagy csúnya, és van benned sok érdekes, legalábbis így barátként. De én nem tudlak férfi szemmel nézni, úgyhogy nem tudom megmondani, mi lehet a baj. Talán türelmetlen vagy, vagy túl sokat vársz el magadtól. Többször olvastam már, hogy az nem jó, ha az ember önmagában nem érzi teljesnek magát, és ehhez egy másik ember kell. Meg azt is, hogy azért van annyi kudarcra ítélt kapcsolat, mert az emberek nem tudják megtalálni önmagukban a boldogságot, és másoktól várják, hogy megadja nekik, és a másikon kérik számon, ha ő erre alkalmatlan.
- Igen, biztosan igazuk is van, de könnyű okosnak lenni. Én meg csak azt látom, hogy öregszem. Ne nevess ezen! Tényleg, és szép, okos, fiatal lányok mindig bőven lesznek, akik érdekesebbek lehetnek nálam. Abban pedig egyre kevésbé hiszek, hogy van valaki valahol, aki pont rám vár. A rokon lelkek pedig csak barát formájában mutatkoztak meg eddig.
- Ezzel én is így vagyok. Eszter olyan kedves és aranyos lány, és azt hittem, én is érdeklem őt. És erre, tessék, pont a Lacival jön össze, aki már a fél egyetemet végigpróbálta. Meg se érdemli.
- Úgy látszik, ő sem téged. Sajnálom.
A kereszt irányából üvegcsörömpölést hallunk. Valaki a sziklához vághatott valamilyen üveget. A kereszt tövében egy alakot látok guggolni. Felállok, hogy jobban lássam, ő is feláll, és a kezével mintha felénk intene.
- Bálint, menjünk oda! Nézzük meg, jól van-e! Olyan rossz érzésem támadt.
A kezem Bálint felé nyújtom, hogy felsegítsem, ő eltakarja a szemeim.
- Ne nézz oda!
Hirtelen megfordulok, és látom, ahogy épp a mélybe ugrik. Sikítok, zokogok, Bálint magához húz, szorosan átölel, próbál nyugtatni, de tudom, hogy most ő is ugyanerre szorulna.
- Bassza meg, bassza meg!- kiáltom még mindig zokogva.- Mit ér bármiben is hinni, ha Isten hagyja, hogy odáig fajuljon ez a világ, hogy bármiért is ilyet tegyen az ember? És ha nem jövök fel, te is így végzed ma este? Ne haragudj!- visszaülök egy sziklára, és könnyeimen át nézem a város fényeit.- Szeretnék telefonálni.
- Jó. Kéred a telefonom?
- Igen, köszi.
András számát tárcsázom. Sokáig kicsöng, aztán felveszi. A háttérben hatalmas buli zaja hallatszik.
- Szia András, Réka vagyok.
- Figyelj, nem nagyon hallak, mert itt bulizunk ezerrel és a telefonom is mindjárt lemerül, úgyhogy nem igazán tudok beszélgetni. Mondd gyorsan, amit akarsz!
- Értem. Csak azért hívtalak, mert fenn vagyok egy hegyen, és épp az előbb láttam, ahogy leugrik egy srác, és szörnyen érzem magam. Szeretnék most veled lenni, hogy átölelj...
- Ne haragudj, de ez most nem fog menni. Elég sokat ittunk, és nem hagyhatom itt a barátaimat. Majd máskor megvigasztallak, jó?
- Hé, Andris, gyere már táncolni! Olyan uncsi nélküled!- hallatszik egy lány hangja a háttérből.
- Most le kell tennem. Szia.
- Hát persze. Akkor, jó mulatást.- mondom szomorúan, és leteszem a telefont.
Már nincs erőm emiatt is sírni, csak ülök és nézek magam elé üveges szemekkel. Jobb lenne közönyösen szemlélni ezt a világot.
- Beszéltem a rendőrökkel, már elmehetünk. Gyere, menjünk!- mondja Bálint, felsegít és átkarolja a vállam.
Elindulunk lefelé, a város felé, elhagyjuk a villogó rendőr-, mentő- meg tűzoltóautókat. Elmegyünk egy ember élete mellett, és visszatérünk a városba, ahol sok ezer idegen élete mellett sétálunk el újra és újra, nap, mint nap. Közben nem tudunk mit mondani a másiknak. Viszont megnyugtat a tudat, hogy nem egyedül kell feldolgozni, amit láttunk, mindketten tudjuk, hogy most testileg és lelkileg is nagyon közel vagyunk egymáshoz, és ehhez nem kellenek szavak. Leérünk a belvárosba és én igazán nem szeretnék most ezeken az utcákon a sok részeg ember között egyedül sétálni. Már nagyon szeretnék otthon lenni.
A kapuban elbúcsúzunk egymástól Bálinttal, és bemegyek a lakásba. Bekapcsolom a DVD-lejátszót és a TV-t, és beteszem a Vonzás szabályai című filmet, és kiválasztom azt a részt, amikor a lány gyertyákat rak a fürdőkád köré, a kádat teleereszti vízzel, és kirakja a kád szélére gyűrűjét meg egy pengét. A magnóból a Without You című szám szól, és felhangzik a refrén: I can’t live, if living is without you, I can’t live, I can’t give anymore, és a lány végighúzza a pengét az erein, mindkét kezén, hosszában, és szinte érzem, ahogy a pengéje belevág a kezembe, és érzem, ahogy megszakad a szíve, és ahogy kihűl a teste, és sírok. Aztán elered az eső, az ablakhoz megyek, onnan nézem, hogy csordogálnak lefelé az üvegen az esőcseppek, és az ablak üvegén, mint tükörből nézem, ahogy ugyanígy folynak az én könnyeim is le az arcomon. Lábaimat magam alá húzva nézem tovább a filmet a kanapémon, és észre sem veszem, hogy elalszom, és épp azt álmodom, hogy megszólal a csengő, ajtót nyitok, és András áll előttem, és szerelmesen átölel, de a csengő még mindig szól. Hogy lehet ez? Felébredek, mert nem hagyja abba, és a csengő tényleg szól, de az ajtóban nem András áll, hanem Bálint.
- Szia. Visszajöttem. Nem akartalak ma éjjel egyedül hagyni.
Rámosolygok, és átölelem, de ez baráti ölelés. Leülünk egymás mellé a kanapéra, és nézzük tovább a filmet, aztán én ráhajtom a vállára a fejem, és tudom, hogy ma éjszaka már semmi baj nem érhet, mert a legjobb barátom vigyáz rám, és nem értem, hogy az a férfi, akit szeretek, miért nincs mellettem, miért másokkal van, miért nem érzi, hogy rá lenne szükségem, és miért kapok mégis jóval többet egy baráttól. Nem értem, és elalszom. |
