|
Rég volt… az idő elsuhant észrevétlen – merengek -,
mint egy pillanat, egy csettintés, csupán néhány kopott,
gyűrött fénykép kallódik valahol magukba zárva,
titkolva messzi emlékeket, és ők nem fecsegnek.
Emlékszel? Esteledett, apró, sárga lámpák sora,
óriás szentjánosbogarak mutatták az utat,
a móló fehér deszkái a sötétkék tengerbe
szaladtak, s akkor te a fénybe léptél mosolyogva.
Emlékszel? Másnap a tenger csobogását hallgattad,
némán néztelek, a hűvös szél felborzolta hajunk,
a hízelgő napsugarak átbújtak szoknyád alatt,
te kacagva pirultál, gyorsan eltakartad magad.
Emlékszel? Egy rózsaszín fa bókolt neked, zavartan
átadtam csokrát, s te eljegyzési virággyűrűmet
köszönted, neked lengyelt, nekem magyart dadogott szám,
de mi értettük a szót, s megpusziltad arcom lágyan.
Emlékszel? Fájt a búcsú, de a remény ott lebegett,
tündérszárnyai legyezték könnyes arcunkat, s meleg
volt a csók, ártatlan remegő, és - mesélted később, -
belőled, kislányból e pillanatban komoly nő lett.
Én emlékszem… Ugye te is emlékszel, egyetlenem?
Rég volt, nagyon rég, mégis, akár ha tegnap lett volna
az első csók, a szent pecsét, s mikor arcodat ujjam
simogatta, tudtam, én, kincsvadász, gyémántot leltem. |
