Lelkem

Eszmélek már, hallok s látok,
vakságom csak múló átok.
Fellobbanok rongyos égen,
megszelidül ordas énem.

Üres szobám, üres ágyam,
sohasem-volt édes vágyam,
elcsorgarott piros vérem;
szellemlétem megidézem.

Bolyongok a langyos ködben,
halk sóhajom fel-felröppen,
hálót szövök az éj alól
feketeszín szvárványból.

Faágak közt kergetőzöm,
múltam, testem levetkőzöm,
hátrahagyom földi terhem,
minden nyűgömet levedlem.

Elhajítok csontot, eret,
nem marad, csak üres keret:
testetlen szív, ujjatlan kéz,
kibuggyanó, keserű méz.

Egykor voltam, ma létezem,
elporladtam s megérkezem;
hideg földbe alászállok,
síromra, ha rátalálok.