Este van...
Este van. A nap sugarait befedte az éj istenasszonya. Hosszú útján ballag a hold, s mögötte a csillagok hada.
E hűvös, nyári éjszakán csak a tücsök muzsikája hallik, elült a nádban a susogás, még a szél is mélyen alszik.
A vadetető néma szobor, nem látogatja vad ma már, fejét szárnya közé hajtva alszik fészkén a sok madár.
Fűszál sem rezdül a réten, nem fodrozódik a tó vize, kristálytiszta légben neszez a sötétség lehelete.
S így marad ez minden éjjel, míg a hold a dombtetőn ül, majd lassan, nadrágját porolva a látóhatár alá merül.
Halvány derengés fon koszorút a nyárfák ág-ujjai köré, mámorosan ébredő táj fut, szalad a hajnal elé.
|