Ősz
A nyárfákon eret vágott a szomorú ősz. Sárga vérként csordogálnak a levelek alá, s a sápadt alkony fénye mindent betetőz.
Még harsogóan zöld a fű, friss párát lehel, de kókadt fejét árokhoz támasztja a bodza, deres ruhát fon köréje fényes ködlepel.
A som is ott áll csupaszon, mennyi tövisnyárs! - fanyar kékje elillant már a röpke nyárban, s szemérmesen vetkezik a széplevelű hárs.
Villanydrót őrzi fecskéi elárvult nyomát, ahogy a föld is őrzi már magába zárva, fáról lehullt, mézzé érett gyümölcs zamatát.
Varjúlárma száll bükkösök kopasz fejére, üszkös tarlót vonszol tovább két szekércsapás, tücsökmuzsikától zajos keresztúthoz érve.
Pocsolyatükrökben reszket, hullámzik a hold, az ég aljára mélybíbor palástot terít, szentjánosbogár lámpást gyújt ezer kis kobold.
A leszálló est álomport hint szét a pusztán, mákonyában szuszogni kezd, elalszik a táj, pihenhet az eljövendő hosszú éjszakában.
Hogy didereg mind! Talán elmúlástól fél... Pedig nemsokára óvón csitítja őket, betakarja subájával a hószakállú tél.
|