Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Valahol messze, magas hegyek és zöldellő völgyek között terült el, susogó fái alatt hűs patak csordogált, az ágakon madarak és mókusok tanyáztak, a rengeteg közepén lévő tisztáson pedig egy őzcsorda éldegélt.

Békés és nyugodt világ volt ez, szinte háborítatlan béke honolt a tájon.

Egy nap azonban sötét felhők érkeztek az erdő fölé, hatalmas villámok és vészjósló mennydörgés kíséretében. Az állatok elbújtak fészkükben, odújukban, még a fák is valahogy félve próbáltak ellenállni a szél erejének. Egy teljes éjszakán át dúlt a vihar, nyomában sosem látott pusztítást hagyva.

Másnap reggel a felkelő Nap sugarai megtépázott fákon, letört gallyakon, és néhány halott állatka tetemén siklottak végig. Minden a régi, és mégis, minden más. Vagy mégsem? A tisztás szélén egy fenyő állt, világos, szinte szürkés-zöld tüskékkel, fiatalon, büszkén, életerosen. Mintha csak most reggel érkezett volna ide. Az őzek óvatosan közelítettek feléje, orrukkal szimatolták, bökdösték törzsét, és valami véghetetlen nyugalmat éreztek a közelében.

Ezüstfenyő volt, az egyetlen az erdőben. És míg a többi fa, mozdulatlan, derűs nyugalommal törődött bele abba, hogy ott kell élnie, ahol kibújt a földből, addig ez a fenyő hol itt, hol ott tűnt fel az erdőben. Nyomában margaréták nyíltak vidáman, fehér-sárga bóbitájukat az égnek fordítva. Az erdő ismét az lett, ami régebben, a béke szigete.

Már-már feledésbe merült az a pusztító éjszaka, amely után az ezüstfenyő az erdőbe érkezett, amikor egy nap lódobogás verte fel a fák csendjét. Emberek szinte sosem tévedtek a hegyek között megbúvó rengetegbe, ezért is volt furcsa az ide nem illő hang.

Egy gyönyörű sötétbarna, hosszú sörényű ló nyargalt a fák közt, egyenesen a tisztásra tartva. Ott megtorpant, okos fejét körbe fordította, majd óvatosan térdre ereszkedett és lecsúsztatta a hátán lévő fekete rongycsomót. Aztán ahogy jött, el is ment. Néhány méh kíváncsian körbedöngicsélte a kupacot, egészen addig, amíg az meg nem mozdult.

Egy lányt takart a sötét köpönyeg. Arca sápadt volt, szeme riadtan nézett szét. Nem tudta hol van, és főleg mióta. Fázósan szorosabbra húzta magán a fekete köpenyt, majd felállt és elindult az erdő fele. Volt ott valami, ami magához húzta. Szinte álomszeruen lépdelt a pipacsoktól pirosló tisztáson. Ment a fák közt, a csermely partján, mohos kövekre lépve, avart taposva, amelyeket emberi láb még sosem érintett. Csak ment, nem nézve hátra, ösztönösen érezte, jó úton jár.

Egyszer csak megtorpant. Az ezüstfenyő állta útját. Fürkészték egymást. Szél sem fújt, mégis, a fenyő megborzongott, egészen a gyökeréig. Furcsa borzongás volt ez, felkavaró, de jó. A lány is érezte, nem kell tovább mennie, megérkezett. Közelebb lépett, megérintette a fa törzsét. Átfutott rajta a fában megbúvó halk szomorúság. Egyszerre megszűnt a külvilág, nem volt ott az erdő a füttyös dalával, nem volt föld, nem volt nap és nem volt ég. Csak ők voltak ketten, s egy pillanatra úgy tűnt, az ezüstfenyő nem is fa már, nincsenek tűlevelei. Egy fiú és egy lány állt egymással szemben a megakadt időben, és kavargott körülöttük a fény.

A fiú megmozdult, kinyújtotta kezét rég nem látott kedvese felé. Csak egy másodperc volt, csak egy mozdulat, de hirtelen valami jeges fuvallat visszarántotta őket a földre.

Ott állt a lány az erdőben, és ahogy a nap lenyugvó sugarai áttuztek a fák közt, szeme borostyán barnán csillogott. És mellette ott volt az ezüstfenyő, szépen, fiatalon, életerosen, egyik alsó ága a lány vállára hullt. Tűlevelű karja helyén egy gyanta csepp buggyant ki, ahogy a könnyek a barna szemekből.

Tudta már a lány, hogy megtalálta kedvesét, a kobzos bárdot, akit elátkoztak azon a viharos éjjelen. Eddig is sejtette, hogy ő az, ezt súgta minden, és ezt mondta az a furcsa öregasszony is, akit kétségbeesésében keresett fel a városszéli kunyhóban.

Boszorkánynak tartották, pedig ha az lett volna, tudta volna, hogyan lehet megtörni az átkot.

“Csak egy kívánságod lehet. Az átok olyan erős, hogy semmi, de semmi nem törheti meg. Te azonban kívánhatsz valamit telehold idején, pontban éjfélkor, egy selymes tisztáson.” - Ezek a szavak visszhangoztak a fülében, ahogy szaladt vissza a fák közt.

Már sötét volt, olykor háta mögött zizzentek az ágak, a feje felett a vén bagoly huhogta el magát. Sietnie kellett, hogy éjfélre a tisztásra érjen. Csak egyetlen kívánság. De mi lehet a legjobb döntés? Hogyan lehetnének mindig együtt?

A tisztás holdfényben fürdött, halk szellő fújdogált. A lány szorosabbra húzta magán fekete leplet. Lehunyta a szemét és szerelmére gondolt. Elmosolyodott, és halkan dúdolni kezdett. Furcsa dallam volt, de kedves és megnyugtató.

A reggel harmattal lepte be a füvön heverő köpenyt. A fák közül madárdal hallatszott, és az erdőnek már nem volt olyan ismeretlen. Előző éjjel is hallhatta ezt a dallamot.

Aznap egy feketerigó költözött az ezüstfenyő ölelő ágai közé. Fészket rakott az óvó-védő tűlevelek között, a fenyő pedig a tisztás szélén végleg gyökeret eresztett.

Így éltek együtt mindörökké, a daloló kis feketerigó, és az ezüstfenyő, aki olykor a boldogságtól megremegett.

(2004.04.27.)