[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 337
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 337


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Lassan...
-: Rhea
Ideje:: 10-20-2006 @ 09:24 pm

Lassan…

 

 

 

Fehér mennyezet, zöld csempe a falon. Félelemmel közeledek a fehér ajtó felé, mely semmiben sem különbözik a többitől, csupán a tetején görbülő hármas jelzi: ide kell jönnöm.

Odakintről a hosszúra nyúlt nyár napsugarai igyekeznek utat törni maguknak a sötétítőfüggönyön, mely napok óta behúzva színezi haloványra a helységet. Idebent nincsenek évszakok, nincsen reggel, nincsen este. Különös időszámítás zajlik, mintha egy más világ lenne. Mikor belépek az ajtón, én is más leszek. Mélyről törnek elő érzések, mozdulatok, melyek olyan ösztönösek, hogy el sem gondolkodom rajta. Igen, ez is én vagyok. Problémák, örömök, gondok az ajtón túl maradnak, idebent nem számít semmi csak ő.

A szobában lakók köszöntő mosolyából minduntalan kiérzem az együttérzést, ami ugyan jól kellene, hogy essen, mégis szinte sértőn bántja lelkemet. Nem kell a sajnálat, nem kell az együttérzés! Ez az élet rendje!

Legalábbis, ezt mondogatom magamnak, és néha el is hiszem. Ez az élet rendje! Mondani könnyű, de elfogadni már sokkal nehezebb. Hogy lehetne elfogadni egy elválást? Hogy lehetne elfogadni valami jónak a végét?

A gyerek is gyakran sír, mikor az óvodában búcsúzkodnia kell anyjától, vagy ha egy jó játéknak vége szakad, mert haza kell menni. Pedig az anya visszajön, a játékot másnap folytatni lehet! Aki azonban az élők sorából távozik, sohasem jön vissza. El lehet hát fogadni könnyedén egy végleges búcsúzást? Fel lehet rá készülni? Igyekszem. Napok óta az jár a fejemben, milyen lesz, amikor ő már nem lesz közöttünk. A sok teendő, elintéznivaló…

Néha elszégyellem magam a gondolatok miatt, hiszen él még. Ezt a jövőt azonban olyan közelinek érzem, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle. Eszem és szívem vív harcot naponta, és kettejük döntetlenéből lelkem kerül ki vesztesként.

Közeledek az ágy felé, mely a sarokban áll körbefüggönyözve. Ott fekszik. Apró termete szinte elvész az ágyban. Szeme csak félig van csukva, de nyújtott légzéséből sejtem, hogy alszik. Ajkai nyitva, torkán érdesen karistol a levegő. Napok óta így alszik, az oxigénszonda haszontalanul lóg orrában.

Szívbemarkoló látvány, engem mégsem riaszt. A megváltozott, elsorvadt test mögött közel nyolcvan év megélt eseményei húzódnak meg. Egy olyan asszonynak a nyolcvan éve, aki szerelemmel szeretett, aki szeretettel nevelt gyereket, aki édesanyát, majd férjet ápolt önzetlenül, aki örömét lelte unokáiban. Most ez az asszony, fejét meghajtva hódol be a végzetnek. Nem küzd ellene, nem tiltakozik.

Ereje fogyóban, éppen csak annyi, amennyi elegendő. Hogy mihez elegendő, az élethez, vagy a halálhoz? Ezt már nem lehet tudni. Egy ideje az az érzésem, hogy a két világ határán lebeg. Kicsit olyan, mintha néha itt lenne, néha ott.

A nővér nyitja az ajtót, karján a tálca, melyen az ebédjét hozza. Nincs mese, fel kell ébresztenem!

Nehezen tér magához, mint aki nagyon messze járt. Azt mondja, olyan jól aludt. Mindig ezt mondja… Felmerül bennem a kérdés: lehetséges, hogy néha már ellátogat arra a csodálatos rétre, melyről sokan beszélnek?

Miután látom, hogy magához tér, átültetem a székbe. Alig van ereje, szinte teljes súlyát én tartom. Nem nehéz, hiszen alig van negyven kiló. Negyven kiló! Ennyi maradt az egész életében súlyfelesleggel küszködő asszonyból! Hogy mikor fogyott le ennyire? Nem tudom. Olyan észrevétlenül esett össze a teste, mint ahogyan tél végén észrevétlenül olvad el a méteres hó.

Ennyi maradt belőle: csont és bőr.

Résnyire nyitott szájához érintem a levessel teli kanalat. Lassan eszik, de látom rajta, jól esik neki az étel. Nyújtom egyiket a másik után, de mire túlságosan megörülnék neki, hogy milyen jól eszik, int a fejével: elég volt, inkább vizet kér.

Néhány korty, majd kimerülve kapkod levegő után. Pihegve mered maga elé. Elfáradt, és magába roskadva tekint vissza az ágyra.

Próbálom szóval tartani, beszélek a gyerekekről, a munkáról, majd a délutáni elfoglaltságokról. Egy darabig érdeklődve hallgatja, de aztán fészkelődik. Vissza akar feküdni az ágyba.

- Segítsek? – kérdezi az ápoló a szomszéd ágy mellől, ahol éppen a déli gyógyszereket osztogatja.

- Igen. Köszönöm… - felelem, majd tehetetlenül nézem végig, ahogy a fiú karjába emeli törékeny testét, és visszahelyezi az ágyba.

Olyan kiszolgáltatott, olyan elesett szegény! Miközben gondosan eligazgatom lábait, hogy a lehetőségekhez képest kényelmesen feküdjön, azon gondolkodom, vajon én is ilyen leszek, az én testem is így fog kifáradni, én is így fogok haladni az élet hosszú, göcsörtös útjának vége felé?

Kislányom a napokban azt mondta, ő nem akarja, hogy megöregedjek, nem akarja, hogy én is ilyen legyek. De lehet-e ezt akarni, megválaszthatjuk-e ezt? Nem! Ebbe nem lehet és nem szabad beleavatkozni! Bármilyen nehéz is, bele kell törődnünk, el kell fogadnunk, és alázattal kell hagynunk, hogy a természet elvégezze dolgát, hogy Isten ítélkezzen felettünk! Pont olyan csendben és olyan alázattal, ahogyan ő teszi! Hogy majd ehhez nekem lesz-e erőm, azt már nem tudom…

Alighogy eligazítom fejét a párnán, máris aludni készül. Olyan gyorsan távoznak gondolatai innen, és siklik az alvás adta béke felé, hogy alig marad időm néhány szóra.

Finoman végigsimítom homlokát, majd arcát, elköszönök a gyerekek nevében, és biztosítom róla, hogy fia is bejön hozzá este, mint mindig. Nem válaszol. Tudom, már nincs velem. Elaludt, mint ahogyan eddig is átaludta napjait.

Mennem kellene már, de olyan nehéz itt hagynom. Megfogom kezét, és ujjaimmal finoman cirógatom. Olyan vékony, olyan erőtlen! Pedig erős volt ez a kéz! Ezek a vékony ujjak sok munkát végeztek a nyolcvan év alatt.

Odahajolok hozzá, és nyomok egy csókot a homlokára. Nem tudom, hogy érzékeli-e, de azért szóban is elköszönök tőle. Csendben távozom.

Hazafelé menet folyamatosan őt látom magam előtt. Sápadt arcát, levegő után kapkodó nyitott ajkait, paplan alatt eltűnő vékony testét. Egy részem mindig ott marad vele, és bármerre is megyek, vissza-visszagondolok rá. Vajon alszik még? Nem szomjas? Nem fáj semmije?

Az élet megy tovább, tesszük a dolgunkat. Tiszta ruha kell a gyerekeknek, és másnap is enni kell valamit. Megrakom a mosógépet, felrakom a levest. Alighogy végzek, csörög a telefon. Mikor meghallom az orvos hangját, rosszat sejtek. Napok óta ettől a hívástól rettegtem…

Alig értem a szavakat, és magam sem tudom, hogy értelmesen válaszolgatok-e. Hát megtörtént…

Megpróbálom magam elé képzelni, ahogy élettelenül fekszik az ágyban. Vajon a lelke már ott van fönt? Átjutott azon az alagúton, ami elválasztja a mi világunkat a másvilágtól? Vajon milyen az az alagút, sötét, félelmetes, olyan, mint amikor rémálmunkban az ismeretlen mélybe zuhanunk, vagy olyan, mint egy átlátszó henger, melyen áttündököl a mindenség? Ő már talán tudja. Talán már ott van azon a csodálatos mezőn, és halad elveszített szerettei felé.

Szívem fáj, a lelkem mégis nyugodt. Elment, de békésen, fájdalom nélkül ment el. Teste messze van már tőlünk, de szavai, mozdulatai örökre bennünk élnek.

Hálás köszönetem pedig sohasem múlik, amiért életem párját felnevelte nekem.

 

 

 



Utoljára változtatva 10-20-2006 @ 09:24 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 10-20-2006 @ 09:37 pm)

Comment: Olvastalak. Részvétem.Szeretettel:Eroica


Hozzászóló: blue
(Ideje: 10-20-2006 @ 09:58 pm)

Comment: Részvétem. szeretettel: gaby


Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 10-20-2006 @ 10:51 pm)

Comment: Figyusz! Te nem V. A. vagy?Ugye, hogy igen?


Hozzászóló: Rhea
(Ideje: 10-20-2006 @ 10:55 pm)

Comment: Az A oké, de H.A. :-))


Hozzászóló: zsuka49
(Ideje: 10-21-2006 @ 04:10 pm)

Comment: Mindig szomorú dolog, ha egy családtag, vagy ismerős eltávozik a körünkből, de neki talán már jobb ott fent, és a háládnak biztos örül.! Részvétem: Zsuzsi


Hozzászóló: bg
(Ideje: 10-21-2006 @ 07:42 pm)

Comment: Bocsáss meg, de gyönyörűen írsz. Még a szemem is könnybe lábadt, mégis örültem. Bocsánat...Gergely


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.36 Seconds