Benned létezem

Lépteidet nem hallom már soha,
halk illatod is elillant tova.
Ami maradt utánad, csak álom,
szép mosolyod többé sose látom.

Mint a földön a por, oly szürke, oly fakó,
lebeg könnyedén, sorsa illanó,
de ha redőnyön át a nap ráragyog,
szállnak szikrázva árva csillagok.

Az a szürke porszem én vagyok.
Por, mely fényedben csillagként ragyog.
Fényed nélkül, érzem, meghalok,
megsiratnak néma angyalok.

De nem! A test megmarad, él tovább.
A tekintet lesz csak egyre tétovább.
Nem csillog többé, megfakul tükre,
kihuny a fény benne, talán mindörökre.

Ha elmész, belőlem más nem marad,
tető nélküli ház, csupasz, üres falak,
melyben nem lakik senki már,
elszáll az eresz alatt fészkelő madár.

Csak én maradok, senki más.
Csak a tudat, hogy én vagyok hibás.
A kínzó önvád, a kétségbeesés:
mi az, mit nem adtam? Mi volt hát kevés?

Csak általad élek, létezem,
csak addig, míg fogod a kezem.
Ne engedj elmenni, nem jöhetek vissza...!!
Keserű könnyem a száraz por beissza.