Minden pillanatom félelem töltötte ki, rettegés az elmúlástól, a jövőtől, a múlt bennem élő zajától, a gondolattól, hogy mi következik most. Mit számít elvakult lelkemnek a jelen pillanat, a nap sütése, az eső fiatalító ereje, a föld keménysége, tartása és egyben lágy puhasága, a szellő vagy akár az orkán erejű szél frissítő lehelete. Gyalázatos életet éltem, felaggattam magamra a félelem ruháit.
És jött a Rettegés…
Fuss, mert utolér! Állj meg, mert mellette elfutsz!
Nézz vissza, mit tapasztál! Nézz előre, még orra buksz!
Bújj el, vihar jő, még elázol! Ázz el, hisz tisztulni akarsz!
Ráérsz még, sok időd van! Siess, mert még lemaradsz!
Süssön a nap, az a jó, de akkor hogyan essen eső?
És viharban legyen-e majd szép bárányfelhő?
Virágot vigyél a vázába haza, s lesz-e akkor még rét?
Halni csak fél, vagy kész, és megszületik egy új lét?
Így csaponganak a gondolatok, az érzelmek, így változnak testem sejtjei, hatalmas forgószeleket, földrengéseket, árvizet, tűzvészt hozva életembe. És ugyanakkor ez a káosz lesz az, mely új értelmet nyerhet, mely megtisztíthat, ha rátalálok arra, mely bennem örök és nem változik.
És akkor eljön a Ragyogás…
Fúj a szél, ruhámat tépi, és súg új álmokat,
Éget a nap, és éltet fénye, az igaz áldozat,
Megtart a föld, s majd eltemet, könnyemet
Mossa az eső, új útra viszik a tengerek…
Elfutok a pillanat mellett, fut velem az idő,
A sírokon élet terem, hatszirmú virág kinő…
Az elbújt nap egy mosolyra újra felragyog,
S bár jönnek még bánat-felhő-paplanok,
Visszanézel, s rád kacsint a Tapasztalat,
Előre mégy, ha elbuksz nem vagy magad alatt,
Mert esik az eső és süt a nap, szivárvány a lélek,
Énekeled: Tűzben égek, örök változásban élek…
S csak hiszi a gondolat, nem kapta meg, mit úgy kért,
Halni csak félt, már kész, s megszületik egy új lét…
Szavak, ezek szavak, vannak… nincsenek.
Mint ahogy nincs igazán félelem, szenvedés és fájdalom sem, mégis oly közelinek érzem néha, mégis oly kézzelfogható, szívbemarkoló, idegeket tépő. És ilyenkor beszélhetnénk mindenféle rémségekről, kínzó-gyötrő vad ördög-állatokról, démonokról, melyek nem hagynak nyugodni, melyek ellen harcolni kell. Válladra ülnek, megtelepszenek a gondolataidban, és már te is gyűlölöd őket. Azaz lassan eggyé leszel ilyenkor velük. Sokan vannak, nem eresztenek, emésztenek - legalábbis így gondolod. De az igazság az, hogy csak Egyetlen Szörny létezik és ez nem más, mint a Tudatlan Ember, aki még nem ébredt Öntudatára, még nem ismeri Valódi Lénye értelmét, helyét a világban és Őbenne.
Már talán felismerted te is, hogy van egy evilági és egy valódi, benső lényed, és keresed az utad hozzá. Ám a keresés közben gátak, csapkodó hullámok akadályoznak, kétségek, és mellettük meg-megszólal az Igaz Hang, és egyre jobban érzed, hogy nem hazudik, hogy van cél, de még mindig harcolsz. Ebben a harcban, mely feszült idegeket, vért és törött csontokat jelent, és megnyugvást, a szférák zenéjét, a mindenség fényében való könnyed úszást, még mindig válhatsz egy őrült bolyongóvá, de válhatsz angyallá is. Mindegy, vállalnod kell, ha már elindultál. S ha feneketlen mélységbe esnél, tudd, hogy felemelkedni csak mélyről lehet! Az alászállás – mint ahogy a földre is idejöttél – törvényszerű (és egyénien mutatkozik meg mindenkinél). Ilyenkor eléred a magad elé egy papírlapra rajzolt kör legalsó pontját, de innen már csak felfelé vezet az út! És ezen az úton lesz a Rettegésből: Ragyogás…
/(c) Bagi László Hezekiah, 2004-2006. Iszathámi: A Szem, avagy a Hurrikán Szívében (részletek)/
|