Próbálok felállni, de erőtlenül zuhanok a földre, Úgy érzem, már így is maradok én már mindörökre. Minden kevés testi és lelki erőm elhagyott, Vegetáló, még élő halott, - csak ez, ami én vagyok. Szempilláim lecsukódnak, az éj sötétje lep el engem, Nincs erőm, hogy kezem, lábam, fejem megemeljem. A külvilág hangjai megszűntek, néma csend borít el, Majd a hosszú némaságban egy lágy dallam sejlik fel. Egyre közelít , s hangosodik a földöntúli zene hangja, A beállt sötétséget arany fénysugár nyaláb uralja. És a fénysugárban angyalok hada repül felém lassan, lágyan, Mint a csillagok pislákolása a legszebb nyári éjszakákban. Nem a füleimmel hallok, és nem a szemeimmel látok, A lelkemmel érzem a kibontakozó, új, szép világot. A lelkemmel érzem azt is, hogy körülvéve angyalokkal, Apu közeledik hozzám felém nyújtott tárt karokkal. Átölel ő úgy mint régen, és felemel a földről lágyan, Az angyalok énekében szállunk mi egy más világban. Végre kinyílik a szemem, a csillagok között lebegünk, Végre megmozdul a kezem, Apuéval összetapad tenyerünk. ”Apu”, Apukám”, próbálgatom suttogva a régen mondott szót, A köddé foszlott emlékek közül bukkannak elő szépek és jók, Én szorítva apu kezét az Emlékek hegyének ormán csak állok, Boldogságtól csordultig lelkemmel az angyaloknak kiáltok.! Óh angyalok! Végre észrevettétek már, hogy vezekeltem eleget, Most visszavisztek ugye a múltba, és mindent másképp kezdhetek. Sorsom s szeretteim sorsát most már egész másképp alakítom, Szerelmemet nem engedem, s az Apukámat meggyógyítom. Jaj, de mi ez? Eltűnt az aranyló fénysugár, eltűntek az angyalok, Én fekszem a hideg földön eszméletlenül. Mozdulni nem tudok. Nincs lágy zene, nincs remény. Kiáltanék, de suttogni sem bírok, Néma a szám, csak lelkem zokog, és újra a mély feketeségbe ájulok. Ó Uram! Ó angyalok! Szánjatok meg végre engem, kérve-kérlek, Hogy magamhoz térjek e szörnyű jelenbe folyton - ne engedjétek! Szörnyű kegyetlenség a szép ájulat-emlékek után a jelenbe jönni. Óh Uram! Óh Angyalok,! Segítsetek nekem végleg megszökni!