" ...az utolsó fohász... "
Vele, s mégis nélküle. Furcsa az élet fintora. Talán ki mit érdemel alapon zajlanak az életünk eseményei. Talán csak fekete, hosszú ruhát, s gonosz álarcot ölt magára. Talán... Nem tudom melyikbe tartozom. Talán mindkettőbe. Talán...Sok a megválaszolatlan kérdés. Sok a "mi lett volna, ha..." keserű sóhaja. Rengetegszer teszem fel ezt a kérdést, s mégis, mintha cseppként veszne el a végelláthatatlan óceánban.
A múltat nem bírom megváltoztatni. Talán jobb is így. Mivel visszafordíthatatlan az idő legalább jobban átgondolom tetteimet s azoknak következményeit.
Olykor bekopog a Gond ajtómon. Megvetett ágyamban érzi jól magát. Székemet kihúzva leül, s figyel. Egy gyűrött noteszt vesz elő, melybe könnyeimet kipipálja.
Furcsa ez a világ. Nem olyan melyet kiskorában elképzel az ember: Felhőtlen, s boldog.
" ...hidd el jobb lenne, sokkal jobb... "
Egy belső hang folyton ezt súgja. Talán igaza van.
Itthagynám a gondoktól megtört testem, s lelkem a szelek szárnyán új, s szebb világ felé kutatva. Ahol nincs ennyi szenvedés.
" ...érzelmekkel párosul az elfojtott félelem... "
Félek. Félek reggelente belenézni a tükörbe. Nem az vagyok már ki rég. Egy megtört arc néz rám vissza. Szeme körül szürke, már-már fekete karikák a fáradtságtól. Arca beesett, s szemei szinte üvegesen csillognak.
Félek az újabb csalódástól. Félek, hogy ismét naiv voltam.
Talán jobb is így, talán jobb, hogy még nem láttam meg, hogy mi rejtőzik az álarc mögött.
Félek az egyedülléttől. Félek elengedni Őt. Túlzottan megszerettem. Talán túl sok reményt fűztem egy olyan emberhez, ki nem is érdemli meg. Görcsösen kapaszkodtam Belé, ha már csak egy kis törődést kaptam Tőle.
Nem mondom, hogy kár volt, s megbántam, hisz életem leggyönyörűbb időszakát Vele töltöttem. Ő nyújtotta mindazt, mire szükségem lehetett. Megmutatta a Fényt, a jobb élet reményét.
Nem is reményét, hanem magát a szebb életet. Fogta a kezem, s elvezetett egy jobb világba. Félve bújtam Hozzá. Féltem, hogy elvesztem mindazt, mit Ő jelent: A boldogságot.
Most elengedte a kezem, s félek.
" ...hidd el jobb lenne, sokkal jobb... "
Nem hagy nyugodni ez a hang. Talán igaza van. Jobb lenne, s sokkal jobb.
Nem fogja már senki a kezem. Egyedül vagyok. Igyekszem bátran, szinte mosolyogva venni a gondokat. Az elején még ment. Meg is lepődtem, hogy mennyi mindent képes vagyok elviselni. De most... Most mintha minden kis gondom óriásira nőtte volna ki magát.
Elfáradtam. Testem, s lelkem egyaránt megnyugvásért kiált. És igen jobb lenne, sokkal jobb!
Szép lassan meggyőzött a Hang. Igaza van. Könnyebb lenne.
Álomra hajtom a fejem, reménykedem, hogy az utolsóra s a legédesebbre. Szemeim leragadnak a fáradtságtól. Félek.
Egy könnycsepp gördül le meggyötört arcomon. Egy utolsó sóhaj hagyja el ajkaimat.
Megmutatja az élet az igaz arcát.
Már nem érdekel semmi...a végén úgyis kiderül, hogy minden csak egy vérrel szinezett tragikomédia...zavart nevetés...persze én tudtam az elejétől fogva...
" ... számat elhagyja az utolsó ima, visszaút nincsen... "
|
