hány tengeren túl
kellett rájönnöm,
hogy én,

aki semmiben nem hittem;
már régen imádkozni
kezdtem.

hozzád, tudod, ha tudod, amit én
sem tudok, vagy csak túl büszke
vagyok

beismerni; értem már, hogy miért
kellett elmennem, és hogy amit sosem
leltem

ott volt mindig előttem.
messzebről bölcsebb lett az
érzelem.

s amíg súrolom a padlót,
adom az újságot, gyártom
a lángot,

szép halottak közt járom
az idegen táncot,
és várok;

a szívem nem remél.
mást jelent a szó, más
a szél.

mégis, ha dobban örülök, hogy
él, s mozdulok tovább, hiába
fél;

mert csak most, hogy értelme
nem maradt kettőnknek, és
nekem se,

most látom csak hogy mi
visz engem még előre;
te.

(katicának)