„Vagy igen, vagy nem vagy.”
(ismeretlen ókori filozófus)
És akkor dobpergés tüm-tüm-tüdüm-tüdüm-türürüm-türürüm-tamm. Ecce, újra itt vagyok, és boldogok a lelki szegények. Megint sikerült nyernem egy órát, és akkor még nem is használtam fel az átállást a téli időszámításra. Pedig nekem az kétszer is megy egy évben, olyan országból jövök. Csodaország telis-tele büszke magyar szívekkel, büszke magyar széttört szívekkel, mert igen. Tudjuk mi ezt nagyon jól, elég úgy is, ha szépen kérem. Vagyok a nyugati sirály, de bocsánat a kifejezésért. Nyertem tehát egy órát, és ez az egész bekezdés csak egy kis halandzsa, időhúzás – áll a játék, nincsen labda, megy az idő előre, mint a gyalog -. Hatásszünet és hasonló filmipari terminuszteknikuszok.
Úgyhogy el is kezdem.
Iszonyat vérspleen nehezedett a vállamra a minap. Vidám Vasárnap, hosszú, hosszú órákon át, mivel a távvezérlő nem engedett követelésemnek, olyan voltam, mint egy hervadt, lankadó halvány őszi rózsa, három plusz kettes csomagolásban. Leírni is fájdalmas, és mindez tisztán, józanon. De egyet mondok, kettő lesz belőle. Elfojtom magamban az anselmusi tudást és mosolygok büszkén bele boldogságom alliteráló vanitátumába. Álljatok végre odébb ízelt lábaitokkal, büszke szívecskék nyilakkal középtájt, hadd lássam magam én is a tükörben. Fogom magam és fogom.
Egy pulóver volt rajtam, amit még halottak napjára kaptam, szóval ez volt az egyetlen örömöm a hónapban, ennyi kaland, na meg a legnagyobb kaland, a kaland hiánya, amit még James Joyce álmodott papírra anno nagyon szépen.
Mennyi kaland ilyen kicsi életekben! Ármány és intrika. Ambíciók és célok, kutyák és ebek, macskák és cicák, halak és halak gúlába rakva lapcentrált köbös elrendezésben, természetesen, hogyan másképp, kérem szépen. Néha ezek a terjedelmes pillanatok, amelyekben receptoraim összefogódzva ingerületesítenek mindenféle érvénytelen világsejtet, annyira összezavarnak, hogy inkább abba is hagyom ezt a gondolatmenetet.
Eszembe jut erről a receptorosdiról-ingerületesdiről, hogy meióziskor a homológ kromoszómák között génkicserélődés történik. Ez annyit tesz, hogy a homológ kromoszómák génjei kicserélődnek, persze ennek szükséges és elégséges feltétele a meiózis, azaz a meiózis. Éljen. Egyébként azt is szívesen elmondom, hogy a na mindegy, látom, nem nagyon érdekel, és ez csak összezavar engem is, nemhogy még.
Lényeg a lényeg - mivel más nem lehet -, nem volt túl jó hangulatom, és a már fentebb szóbahozott tükörben egy tanult simaképű köcsög mosolygott vissza rám, akinek az arculata úgy festett, mint aki sót tett reggel a kávéjába. Noha pedig ilyen még eddig nem történt. Újabb információval lettem gazdagabb a fenti jelenetet megelőző percekben és ez nem boldogított különösebben, de azért leírom ide, még a végén valakit érdekel. Én nem tudom, hogy most ez mit jelent, de a japán bulvármédia újabban a speciális tomoenage szépségéből profitál, és képzeljék el, a legnézettebb műsorsávban közvetítik, amint miniszoknyás mongolid hölgyeket fejenátdobál egy tízdanos szenszej (a tori), eközben az áldozat (az uke) idiótán vihog – és kiderül, hogy ilyenkor végül is beszél -, a publikum meg röhög a markába és mulat és mulat és mulat és. Az egész jelenet totál kész, sore mate. Igézve állok, soká, csöndesen.
Ahogy elnéztem az ivari kromatinrög eme alacsony, sárgásszínű, csíkszemű, és mindenekfelett büszke tulajdonosait (ezek a nők, de ha már egyszer szaknyelv, legyen kövér), az ő segélykiáltásaiknál hatványozottan értelmetlenebb kifejezésekre találtam, és azokat kiáltottam bele a szoba mély és lassú, fehér csendjébe. És akkor még egy szinesztéziát is jegyezhetünk e mű terjedelmes elemzése során. Sokat gondolkodtam, hogy lehetne dadaista művet írni, de a rákfüttynél tovább eddig nem jutottam. Ha majd de, akkor beszámolok róla, aztán majd lesz valami. (Egyébként a rákfütty szóról nekem a bélvihar a másik, ami eszembe jut, mert ugye a rák rückwärts fütyül.)
Mialatt csorognak le az órák ezen a vidám vasárnapon, azon kapom magam, hogy leveleket gereblyézek. Leveleket gereblyézek és ebben nincs semmiféle kódolt üzenet, semmiféle metafora nem bújik meg ebben a két öreg, elcsépelt szóban. Nem átvitt értelemben gondolom, hanem komolyan, komolyabban, mint valaha bármikor. Ha ugyanis elkomolytalankodom a levelek összegereblyézését, az a hó alatt rárohad a leendő zöldellésre, amit frissdiplomás és kiöregedett botanikusok a közös nevező jegyében egyaránt fűnek neveznek. És ha pedig rárohad az alany a helyhatározójára, akkor abból jó nem sülhet kifelé. Végzetem a levél hó alatt, meg a mag.
Reped a jég az arcomon, érzem, hogy rossz lóra tettem azzal, hogy nem öltöztem fel alkalomhoz illően, hogy. Realizálom a veszteséget, büszkén állok a következmények elébe. Günz, Mindel, Riss, Würm, négy köcsög északi kissrác hógolyózik, én meg fázom, és legény vagyok a talpamon.
Itt van mindjárt advent, aztán várhatunk. Sült galamb, eljövetel, megszületés, meg újjá. Karácsony, hanuka, kinek mi, no meg a jó meleg hurutos fertőzések. Én csak azért hordok sálat télen, hogy az arcom elé tegyem, és ezzel nagyjából blokkoljam a szembejövők felköhögött bacijait, akik mindenáron belém igyekeznek hatolni, hetelni, mint valami pop-up kontingens. Mármint a bacik és nem a szembejövők, no de értik ezt úgy is büszkén.
Kezdem magam végképp elveszettnek érezni, hideg van, én pedig gereblyézek. Nincs benne semmi örömöm, de meg kell egyszer csinálni ezt is, mert különben.
Gereblye.
Kifejezetten besötétedett időközben és ezt most ki is fejezem még egyszer. Ez csak ront a hangulatomon, de azért nem hagy fel bennem a szorgalom, és lüktet tovább minden, amit ezen a világon el lehet valahogy nevezni.
Végigmérem, mit is lehet nézni este a tévében, és végképp elkeseredek. Régen még volt este nyolctól Pesti Zavargások, ez valami új háborús sorozat lehetett, minden csatornára jutott belőle valami, aztán valahogy elmúlt, vége lett, mint a Dallasnak, csak kicsit hamarabb. Lehet, nem volt nagy siker. Ennél még a tomoenage is több izgalmat ígér, úgyhogy meg is bánom seccperc alatt, hogy ez itt nem Tokió.
Nem látszik, nincs nyoma, de e mondat előtt újra kellett telepítenem az operációs rendszert, az egészet, caklipakli, úgyhogy most még jobban el vagyok kenődve, mert oda a Világtól és az Időtől lopott óra.
Összeszorult gyomorral érzem az algoszt mélyen valahol bennem, talán csak a felismerés, hogy még mindig ugyanaz az ember vagyok, aki tegnap voltam. Szomorú. Jobb lenne néha szétcsapódni egy másik bolygón, vagy ilyesmi, belefúródni az égboltba, aztán ott eltenyészni újra. De nem lehet. Szomorú. Kortyolgatom a nemtudomhanyadik kávémat, és ez még jobban összehúzza a gyomrot, ez köztudott, vagy én tudom csak. Meghalni volna jó. Úgy érzem magam, mint egy nihilista államforma – ha ilyen lenne, be szép lenne -, nincsen bennem szervezőelv, egyszerűen random összedobálva a szervek, bele egy bőrzsákba, csontokkal kisátorozva, salakkal és vérrel kipárnázva – érrendszer nélkül -, hogy ne fájjon annyira, ami egyébként fájna.
Fáj az egész levés, és ekkor meglátom a macskát, amint végignémázza a padlót be a konyhába, ki a konyhából, el a helyig, ahol a tányérjai vannak (nem egy), vissza a konyhába és egy idő után felismeri a helyzetet, hogy most aztán megint rábaszott, üres a tányér, senki nem veszi észre. Felrajzolja a kifizetési mátrixát, de baszik a Nash-egyensúlyra, úgy ahogy van, rendületlen nyávogásba kezd, és én nem tudok mit tenni ez ellen. Ma sincs win-win szitu, macska bezabál, a táp fogy, holnap megint vehetek. No de azért mindennek ára van. Fogom a nagyítót, az arcom elé teszem, és azzal próbálom ijesztgetni a kacort. Így megy ez percekig, a macska nem érti a helyzetet, én viszont annál inkább vicsorgok a nagyító mögött böszmén és figyelem a reakciót, ami olykor elmarad, olykor jelentkezik valamilyen szinten.
Azért jó, hogy legalább ilyen dolgokat lehet csinálni e négy fal között. Megkapta a kaját, győzött megint, jó, nincs Nash, de azért örülök forrón és gyorsan, mosolygok szelíden és pislogok.
Gondolok egyet, és csak ez az egy bánt. Ágyban, párnák közt fekszek. Szeretek. Aztán rájövök, hogy nem is, majd elbizonytalanodom, és nem tudom, mi is van valójában. Ekkor aktiválódik bennem a trágya. Robban a szar és újratermek, mint a gépen a vírusok, ti pedig kénytelenek vagytok végignézni és velem rohadni. Háhá.
Matuzsálem vagyok Jeruzsálemben, csak telepatikus úton kommunikálok, mert abban rejlik a méltóság. Leküldöm fiam, hogy átvegye a hatalmat, aztán megfeszítem és szembe sül, hogy kézbe sül. Nem érintkezem a klaviatúrával sem, csak nézem a betűket, akik beleremegve szemsugaram becsapódásába aktiválódnak, behúzódnak, néha lenn maradnak és akkor lesz sok ugyanolyan betű egymás mellett (brrrrrrrr) no de nevetek, hiszen nem vagyok még jól nevelt, tapasztalt matuzsálem. Tele a pátiám. Emlékezem, amint forgattam a Maszkabált – szerepjátékosok előnyben – és szívtam magamba azt a kontinentális méretekben gyűrűződő, és ennek ellenére tökéletesen és precízen felesleges információhullámot. Nem volt erőm elolvasni az egészet, de áttanulmányoztam azért bizonyos értelemben, vagy azon kívül. Vicces volt.
Én azért gyenge vagyok, és nem bírnék el két kézzel sem még egy világot a maga sarával, elég nekem ez, ami itt van, amit láttok ti meg láttok énnis. De azt megértem, hogy jó, olyan ez, mint egy ébren forgatott álom, ahol lehet gyilkolászni, a következménye, hatása nem hat ki erre a világra. Maszkabál. Farsang.
Farsang. Maszkabál. Álarcok, és eredetiek. Nem is tudom, melyiktől lehet több litert hányni. Emberek és állatok, cirmos cicák és cicák. Döglött denevérek a kapualjban, egy rózsabokor hullaszaggal spékelve. Idill.
Ősz. A kertben avar, hun és magyar érik komposzttá csak úgy, hobbiszinten. Májtea, vesetea és egészség minden méretben, most akciós áron, most leárazva, végkiárusítás, most vedd, most edd és eddy. Feleségül veszem a macskám, mezaliansz, hűség, szeretet, hőség. Tisztaság, kopasz fák és kopasz politikusok. Háre Krisna, háre Ráma. Alkotmányozó nemzőgyűlés. Utódok és újabb fertőzések. Bárányhimlő, kutyarák, lépfene, szürrealizmus, abbahagyom, ne aggódj, csak még egy kis türelmet. Ha nem, hát nem.
Gyertek világsejtek, basszátok a receptoraimat szét! Ingerdúsított pillanatok, öleljetek magatokhoz! Érzek valami illegálisat magamban, talán ez a boldogság. Egy kurva. Még olcsó is módfelett, hiszen mindezen örömöt, amit én itt most gyakorlok, egy postaládámban talált levél okozza, amire hetek óta várok. Boldog vagyok, igen, boldog, mint a lelki szegények.
Nem, nem spam. Levél eredeti embertől.
Égboltomon Palomino pacik vágtatnak széttaposva a szelíden bégető cirrokumuluszokat, és boldogok közben nagyon-nagyon.
Gyertek világsejtek, szeressük egymást ingyen, vagy legalábbis kedvezményesen, amíg nem csapják hozzá ehhez is az általános forgalmi adót. Most még megéri szeretni. És ki ne ismerné a kurd közmondást, mi szerint addig edd a levest, míg meleg. Ünnepnap van, bimm-bamm, bimm-bamm. Természetesen ezzel is el kell számolni, be kell vallani ezt is majd egyszer valahol.
Fél négy. Van mitől. Sötét van, és üvöltöznek a kertben a vérfarkasok. Halványodik a hold és köszörülik a kakasok a torkukat. Felnyitja kék szemét az ég. Amikor hazaértem, még azt terveztem, hogy alszom egy jót, de azóta beigazolódott, hogy nem alszom.
Nagy szerencsémre tudtam valakivel pár szót váltani MSN-en, aki sárpiásnak képzelt, pedig nem. Vagy írsz, vagy iszol, vagy a nyugati sirály. Beteg a világ, hogy az MSN a fő csatorna két ember között. Persze ebből az következik, hogy én is beteg vagyok, mert én is használom eme remek szeretetteljes programot, be is vallom szívemen üldögélő nagy-nagy bánattal, mint a lelkiismeretes magyar állampolgárok az adót.
Emesen! Olykor-olykor kifejezetten kifejezve vágyom rá, hogy szerelmes legyek újra nagy lángokkal és nyilakkal és rózsákkal és rózsaszín háttérszínnel az ikonom mögött, és kiírhassam az MSN-re, hogy igen, itt vagyok, én, a Szerelmes. Minő vágyak! Lappanganak bennem, mint a színtévesztés. Sok látens köcsög.
Egyszer majd szétrohad körülöttünk az éter, és akkor baszhatjuk. Most még van, ami összetart minket - például a vágy -, de lesz idő, amikor. Addig is használjuk ki ezt a morfológiai sikert, más úgy se nagyon van. Bár kiírhatnám az MSN-re!
Hamar elmúlik ez is, boldog vagyok, ööö… voltam. Ráncos a szívemen az élménytelenség. Vírusos lett a merevlemez, érzem, ahogy az érzelmek rátelepednek a pillanataimra, és nem hagyják őket fészkelődni életem terében és idejében. Támadnak, és most jól esne egy láda Prozium bele a gyomorba, és várni, amíg felszívódik. Majd Norton Antivirus 2006. Kiülnek az arcomra a férgek és vihognak idétlenül a pórusokban. Könny: a cseppfolyós halmazállapotú trójai faló. Nézem a térképet, számolgatok az elvira.hu-n, és nehezen bírom ki, hogy ne húzzak el valamelyik európai, de igazi európai nagyvárosba tiszta levegőért, amihez az élet bónusz, ajándék, 2 in 1 akció. Proziumot, könyörgöm!
Komposzt az egész világ! Rohad benne minden férfi és nő. S mindenkit két szerep vár életében: tori és uke. Értelmezd kedvedre, birkanyájas Olvasóm, ahogy tetszik.
Messze vannak a boldog lovak, nem hallom nyerítésüket. Vajon a lovak mit nyerítenek, és vajh mi nyerül általuk?
Másznak bele a jövőbe az évek, és lassan megköt bennem az élet. Hasonlóak vagyunk én és a mondolat, ő landaszor annyi, mint én. Szerveim lucskos falába ragad minden begépelt szó, és én leszek maga a szöveg. Nem tett jót a légy a sörben, reszketek, mikor fogyok el belül. De még reszketni tudok, ha írni már nem is. Kiadom magamból, ami ki akar jönni, engedek ujjaimnak, később hátha olcsóbban visszavásárolhatom a szavakat. Besszügylet. Remélem, bejön…
Most megint hülyén érzem magam, nem merem visszaolvasni az eddigieket, és tudom, hogy Önök (azoknak, akiket tegezhetek, mert annyira jólelkűek: Ti) majd néznek nagyokat e csodás műremek végén, amikor kapcsolnak, hogy itt nincs szüzsé, csak szüzsécskék. Előre és utólag bocsánat a szerző nevében. Abbahagyom, ne aggódjatok, csak még egy kis türelmet. Ha nem, hát nem.
Taps.
|
