Gyakran üldögélt a tó partján. Szerette a fodrozódó vizet, és a kislányt az ablakban. Órákon keresztül ültek és nézték egymást. Így ment ez hónapok óta.
A kislány tekintette kíváncsian kalandozott. Látta a gyerek szemében a csillogást. Tudta, hogy oda vágyik. Morthilla is szerette volna, ha vele van. Magában gyakran hívogatta, de soha sem merte hangosan kimondani a szavakat. Hát igen a szavak… A szent szavak. Egy közönséges manó, nem tehette. Nem mondhatott ki egyetlen szót sem. A varázslat a Vének kiváltsága. Csak a Véneké.
Még négyszáz év. Ennyit kell várnia, mire megszólalhat végre. Akkor majd oda áll a kislány elé, megfogja a kezét és elsuttogja a szavakat. Milyen lesz a hanga? Érdes, reszelős vagy inkább kellemes, lágy és mély? Nem tudta. Ezt senki sem tudhatta.
Minden manónak más a hangja. Nincs két egyforma. Arról, hogy ő is, Vén legyen arról nem is ábrándozott. Meg sem fordult kopasz kis fejében soha. Az nagyon nagy kiváltság. Hatalmas megtiszteltetés. Tudta, hogy az ő hangjuk a legszebb. Amikor megszólalnak a hegyek mélyén élő kristályok, énekelni kezdenek válaszul. Ha egy manó szavára fehér kristály éneke csendül, akkor az a nemzettség gyógyítójává lett. Ha zöld vagy kék kristály szólalt meg, akkor a manó termékenységet hordozott magában. A színek mindig egy- egy képességre válaszoltak. Ezek a manók akár kétezer évig is eléltek. Míg ők a közönségesek alig ezeregyszáz ezerkétszáz évig. Így volt ez jól. Mindenki tudta. Ez hát a manók élete. Így rendeltetett.
A manók sosem foglalkoztak felesleges dolgokkal. Amin nem tudok változtatni, azon mindek törném magam! Ezt mondogatta mindegyik, elhessegetve butának vélt gondolataikat. A Vének tudása elég. Megóvnak minket. Ennek köszönhetően sosem volt magányos vagy szomorú egyik sem. Nem vágyódtak el otthonaikból, nem vonzotta őket az ismeretlen, és mindig tudták mi a helyes. Ilyennek teremtették őket.
Morthilla sem volt más. Százhetvenkét évével még magoncnak számított. Egész nap az erdőt és a környező hegyeket járta. Néha még az éjszakát is a szabadban töltötte. A moha kabátka, a fűzfakéreg harisnya és a gesztenyecipő melegen tartotta. Elnyűhetetlenség varázsával szőtték. Így vele növekedett minden, amit viselt.
Néhány hónappal ezelőtt Morthilla a nagy tó partján üldögélt. Szerette itt tölteni a délutánokat. A lemenő nap vörösen izzott a sötét víz tükrén. Mintha lángolna a felszín.
De azon a délutánon, ami lehetne éppen egy szerdai nap is akár, rés nyílt a parti sziklán. Pont ott, ahol a hegy kiemelkedett a tóból. Arra nagyon mély a víz, soha egyetlen manó, sem mert addig beúszni. Az igazság az, hogy egyikük sem volt egy úszóbajnok. Inkább szemlélték a vizet, mint élvezték.
A hegy, akár az összes szikla és kő a kristályok lakhelyéül szolgáltak. Természetes volt hát a varázserejük. Az itt élők nem lepődtek meg az efféle dolgokon.
A szikla áttetszővé vált, aztán elfoszlott. Helyén fátyol lebegett a gyenge szélben. Morthilla csak ült és nézte a tüneményt. Egy ablak körvonalait látta, és az ablakban egy alakot. „Fura kis szerzet az már igaz!" Erre gondolt és megdörzsölte malomkőnyi szemeit. Szerencsére egyre élesebben látszódott minden. Egy gyerek ült az ablakban. Egyszer egy Vén mesélt neki ilyen szerzetekről. Mese lény. „Mennyi haja van, és milyen hosszú!" Kicsit irigyen szemlélte tovább. „Hall azokkal az apró fülekkel? Vagy az a kicsi orr hogyan fogadja be az édes illatokat? Jaj milyen vézna a teste és rusnya, szőrtelen!" Efféle gondolatok forogtak a fejében.
Egyikőjük sem mozdult. Ültek és néztek egymásra. Morthilla intett. Közben kivillant néhány foga. A kislány elnevette magát, és visszaintett. „Ki vagy? Manó vagy törpe? Hol vagyunk? Hogy hívnak?" Záporoztak a gyerek kérdései. Az ablakrácsokhoz préselte magát, hogy közelebbről láthassa az a kopasz kis sárgafogú szerzetet….
Hetek, majd hónapok teltek így el. A manó ült a tóparton, és várta, hogy megnyíljon a szikla. A kislány az ablakban ücsörgött és várta, hogy az udvar átalakuljon tóvá, aminek a partján várta a barátja. Igen barátja. Így gondolt rá. Így gondoltak egymásra.
A gyerek megtanulta, hogy a manó nem buta, vagy néma, egyszerűen csak nem beszélhet. A gondolataikkal kommunikáltak. Éjszakákat beszélgettek így át.
Megismerték egymást. Meséltek saját világukról, az álmaikról és szokásaikról. Egy valamiről nem beszéltek soha. Az elválásról.
A kislány reménykedett, hogy hamarosan eljön a nap és meghallja végre a manó hangját. Vágyott rá. Jobban bárminél. De ez a nap nem akart eljönni…
Morthilla egy nap elment a Vénekhez. Elmesélt mindent a kislányról. Hogy barátok lettek, és mindent elmondott neki a manók világáról. A Vénekről és a kristályokról, meg a szavak varázsáról. Arról, hogy a gyerek mennyire várja, hogy hallhassa Morthilla hangját. Azt akarta megtudni, hogy meddig él a barátja, meddig él a kislány az ablakban….
Aznap éjjel újra együtt üldögéltek a tó partján. A víz olyan sötét volt, mint a haragos hematit, és oly nyugodt, mint a halott szó. Semmi sem mozdult, csak két hattyú úszott a vízen, szorosan egymás mellett. Szomorú fehérséget hagytak maguk után.
A manó elmondta, hogy el kell mennie. Azt hazudta, elmennek nagyon- nagyon messzire. Hat hegyen túlra. A kristályok énekelnek, hívják őket. Menniük kell.
Borostyán szín szeme elsötétült és apró vörös láng gyúlt a közepén. Majd a láng legördült az arcán. Koppanva ért földet. Vörös kristály ragyogott a fűben.
„Látod? Megtanítottál sírni" szipogta a manó „… és megmutattad a titkot, így születnek a kristályok"
A fátyol lassan megszilárdult. A felkelő nap már a sziklát simogatta.
A manó, kezében szorongva a vörös kristályokat, megfogadta, nem számít az a négyszáz év, nem számít a tilalom, csak a kislány előtt szólal meg először.
„Kata már megint az ablakban üldögélsz? Mars az ágyba! Lassan éjfél. Reggel nem tudsz felkelni időben!" szólt be apukám a szobába. Szomorúan másztam le a párkányról. Bebújtam a dunyha alá és nagyon sokáig feküdtem ébren még.
Morthilla elment. Egy barát elveszett. De a szavai velem maradtak. Reggel egy apró vörös kristály pihent az ablakpárkányon.
Találkozunk még… súgta a hang legbelül. |
