Elhagyva önmagamat
“… És ott állt előttem az, amit félve oly lázasan kerestem…”
Egy éjszaka az erdőben jártam. Sötét volt még a csillagokat sem láttam a fák koronájától. Úgy magasodtak fölém, mintha nem akarták volna, hogy lássam utamat. Nem is láttam. Valami mégis vezetett.
Éji madarak szóltak felém, az ágak törtek talpam alatt és a bogarak járták a fatörzseket. Az erdő nappal utáni létét hallgattam.
Éreztem a mozgását minden apró élőlénynek. Az illatát minden elbújt virágnak. Zajosan haladtam tovább, felverve e kis társadalom békés életét.
Hirtelen minden elhallgatott körülöttem, és valami azt súgta, ne menjek tovább, mert elveszítem azt a békét, amit akkor kezdtem el érezni mikor beléptem az erdő világába.
Nem figyeltem az érzésre és tovább mentem. Egyre hidegebb lett és kezdett eltűnni belőlem a nyugodtság. Eszembe jutott, amit nagyon régóta keresek. Jártam föld alatt és az égben, a sivatagban és a sarki jégen, de sehol nem leltem rá.
Környezetem megváltozott. Sírok vettek körül más illatot éreztem. A lét megfagyott illatát. Féltem. Mint mindig mikor rá gondoltam.
Eddig nem érdekelt, de most elkezdtem gondolkodni, hol is vagyok.
Sírok- temető. Megfagyott lét-halál. Igen, az Örök Télbe borult sírkertben jártam. A csend, az illat, a hideg még nagyobb félelmet ébresztett bennem. De jól éreztem magam.
Egy templomféle épület emelkedett előttem a magasba, talán egy kisebb kastély. Lenyomtam a kilincset, beléptem.
Hatalmas előtérben találtam magam, a falon festmények voltak, jobb oldalon Van-Gogh gyönyörű festményei a baloldalon pedig Picasso absztrakt képeit fedeztem fel. Alatta frissen vágott rózsák, vörösek.
A képek pillanatnyi összehasolítása alapján az ellentétek számomra egyértelmű jelentéssel bírtak. A padló különböző jelekkel volt tele vésve, nem értettem őket. Talán egyet-kettőt, de azt is biztos rosszul.
A festmények bizonyára a ház tulajdonosának jellemére tettek utalásokat, a jelek, talán valami féle titkos útmutatók lehettek. Hogy a kastélyon belül-e, azt nem tudom.
Felébredtem gondolataimból és tovább indultam egyenesen a teremben. Nesztelenül jártam, mégis úgy éreztem lépteimnek akkora visszhangja, van, hogy a képek leesnek a falról és olyan súlya, hogy a kőlapok megsüllyednek lábam alatt.
Nézelődtem körbe-körbe és észrevettem, hogy lassan elfogynak a festmények, a virágok és a jelek is.
Jobbra az előtérből egy szobát láttam, nem volt ajtaja csak egy boltív, ami vörös bársonyfüggönnyel volt díszítve. Nem mentem be kintről figyeltem meg mi van a szobában. Egy kisebb asztal, ami mellett két fotel volt. Az asztalon szivardobozt, egy üveg bort és egy poharat láttam. Volt ott még egy zongora és a falon könyvekkel teli polcok. Sok-sok könyv majdnem mind díszkötésben, amit az oldalukról ítéltem meg. Semmi különös nem volt a szobán és benne. Máskor, valószínűleg gondolkodás nélkül bementem volna, de most arra késztetett egy érzés, hogy előbb kívülről nézzem meg.
Mivel nem találtam semmi kivetnivalót rajta a szoba felé vettem az irányt. Beléptem. És amit nem láttam azok a gyertyák voltak a szoba négy sarkában. Az átlagnál sokkal nagyobb gyertyák. Biztos saját részre készíttette a tulajdonos. Lámpa helyett biztosították a fényt és egy kis misztikumot, adtak a szobának.
Meglepődésemből kijózanodva a könyvekhez sétáltam. Volt ott mindenféle. Francia, Magyar és Angol irodalom, csodálkozva bámultam fel rá, úgy, mint egy szavakból, mondatokból álló istenségre. Shakespeare drámák, sok verses kötet, állatokat és növényeket ismertető és mindenféle művészeteket bemutató könyvek. Festészet, szobrászat és nem utolsó sorban zongora -művészekről szóló kisebb irományok. Észrevételeim alapján, Chopin volt a kedvelt művésze az úrnak, esetleg hölgynek, aki eddig még nem mutatkozott előttem. Biztos voltam benne, hogy itt van valahol. Ez az érzés teljesen kiölte belőlem nyugodtságomat.
Végignéztem a polcokat és egy könyv hiányzott, biztos azt olvassa az ismeretlen ember, ha ember egyáltalán. Megfordultam és a falon, a bejárat mellet, mindkét oldalon egy- egy kép volt. Az egyik Brom a másik Valeio festménye volt. Ismét csodálkozásba formálódták át érzéseim, mert két kitűnő festőről van szó. Én is kedvelem a képeiket.
Ismét magamhoz tértem és úgy döntöttem fogok egy könyvet, leülök az egyik fotelba, töltök bort és várok. Várok, talán megjelenik a láthatatlan, a kastély úrnője vagy ura.
Visszaléptem a könyvekhez, válogattam. Sokat olvastam, de verseket többször is szoktam, ezért Baudelaire válogatott versei mellett döntöttem.
Meg akartam fordulni, de nem voltam egyedül. Ledermedtem, nem bírtam mozdulni egy pillanatra. Kíváncsi voltam ki van a hátam mögött, de féltem attól, amit esetleg láthatok.
Egy hirtelen mozdulattal már háttal is álltam a könyveknek. Elhagytam őket, mint egy hitehagyott.
És a látvány, ami elémtárult, egyszerre volt szép, megnyugtató, csúnya és zavart, hatalmas zűrzavart keltő.
És ott állt előttem az, amit félve, oly lázasan kerestem önmagamban. Sajátmagamat néztem, a képzeletbeli énemet, amint egy könyvet tart a kezében azt, ami a polcról hiányzott.
Ellentétben velem nyugodt volt, szemében nem láttam megvetést, szomorúságot sem csalódást.
Baudelaire kiesett kezemből és nem tettem mást csak futottam magam elől. Későn döbbentem rá, hogy újra elvesztettem önmagam.
Még most is emlékszem a lényre, aki velem szemben állt és nyugodtsága, betöltötte a képzeletbeli szobát.
|
