Szabó Attila Tamás
A végítélet délibábja

Az űrhajó roncsa, három meggyötört utasával a fedélzetén, céltalanul sodródott az űrben, mígnem az ismeretlen planéta befogta vonzásterébe. Két vezérsíkjának csupán csonkjai maradtak és solar-ernyői elrongyolódva vonszolódtak utána. Meteorvert páncélzata néhol átlyukadt, lakhatatlanná téve belül számos helyiséget. Hatalmas, mélyűri kommunikációra tervezett antennatányérja úgy festett, akárha sáskahad tépázta volna meg, oldalán díszelgő neve pedig örökre olvashatatlanná vált.
Személyzetét három fő tette ki: egy férfi, egy nő és egy kislány - házaspár egy szem gyermekével. Wissermannon eltöltött vakációjuk réges-régi álomnak tűnt e nehéz időszakon át visszatekintve; a szabadság boldog napjainak emlékét valószínűtlenné homályosította a rettenet, mintha soha nem lettek volna.
A férfit Adam Jasper-nek hívták. Sokat tapasztalt űrhajós volt, az események mégis mély barázdákat véstek arcába, hisz ezúttal nem egymaga nézett szembe a halállal. Felesége nagyon csinos nő volt, de a kétségbeesés napról napra fakóbbá tette. Szólni sem nagyon szólt a baleset óta. Adam titkon attól tartott, őt hibáztatja, és a sértődöttség meg a bánat egyszerre kínozták. Mégsem gyötörte Sheril-t saját lelki bajával, mert amúgy imádta a nőt, és bármit megtett volna érte. Lányuk, Leona, mindössze öt éves, gyakran sírt fel az alvásidő csendjében. Ilyenkor, s csakis ilyenkor mintha visszaköltözött volna anyjába a lélek, odabújt hozzá, hogy megvigasztalja. Adam-et rettenetesen gyötörte a vágy, hogy maga is odahúzódjon melléjük, de nem mert. Azt hitte, két imádottjának szoros ölelkezése az ő szavak nélküli kirekesztését jelenti. Persze ez nyilván valamicske ösztönös bűntudat munkálkodásának eredménye lehetett. Hogy elfojtsa, rendszerint észrevétlenül távozott, és tett-vett a hajó valamely üresen kongó zugában.
A meteor darabjainak becsapódásakor keletkezett pillanatnyi forróság nagyjából lehegesztette az átszakadt folyosókat, ezért Adam általános napi feladata az itt-ott keletkező további rések befoltozása maradt. A lakóblokk ugyancsak a megsemmisült részlegek listájára került, így kénytelen-kelletlen a konyhába költöztek, mivel az volt elég szigetelt ahhoz, hogy testük melegével tartósan belangyosítsák. Ezen kívül néhány folyosószakasz, illetve lényegtelen, a menekvés szempontjából kihasználhatatlan helyiség maradt járható.
Nemrég élete kockáztatásával kilökdöste az antennabóját a tehertérből, így pár napja folyamatos segélykérőjelek hagyták el a hajót. Messzire nem jutottak ugyan, de a hajó szerencsére nem tért el sokkal a lakott zónákon keresztülívelő főpályától. Előzőleg egyik napról a másikra vastag, fekete kábelek jelentek meg keresztül-kasul a folyosó padlóján - Adam-nek sikerült hozzáférnie az akkumulátorok energiájához -, lett világítás meg fűtés. A vízzel és az oxigénnel nem volt mit tenni. Az előbbit lassan fölélték, az utóbbi pedig kitart, amíg kitart. Ezért is vezettek be szigorú alvásrendet, hogy a veszteséget lehetőség szerint minimalizálják. Sheril-t valószínűleg a mosdás hiánya viselte meg a legjobban. Bár nem sokat mozogott, a kondicionálatlan levegőben elkerülhetetlenül megjelentek a testszagok. Adam ettől még szívesen megölelte volna, de nem akarta sanyargatni. Aztán meg ő sem virágillatot árasztott, miután naphosszat kínlódott a fém és műanyag keverékéből álló szkafanderben.
Később jött a hidegzuhany: az akkumulátorok is megrongálódhattak, mert rohamléptekkel fogyott az energia. Éppen időben jött a G típusú törpecsillag, hogy a burkolatot fedő napelemtáblák segítségével fel lehessen tölteni őket. Igaz, legalább egy hétig a napba zuhanás réme fenyegetett, ám végül elég nagy sebességgel érkeztek, hogy kipattanjanak a potenciálgödörből, parittyakő módján egyenest a Weegae bolygó felé kilőve.
Adam Weegae-nek nevezte el otthonhagyott macskájuk után. Beteges ábrázatú sivatagbolygó volt olyan különlegességekkel - vagy inkább képtelenségekkel -, mint a vizes zónák vagy a sarki hósapkák tökéletes hiánya, holott a légkört víz jelenlétére utaló felhők tarkították. Jóllehet időnkét, nem kevésbé titokzatos módon ezek is nyomtalanul eltűntek, majd újra felbukkantak, alakjukkal, állagukkal látszólag fittyet hányva az alant uralkodó időjárásra. Leona minden nap feltérdelt az ablakhoz, és Adam munka közben fél füllel figyelte bájos, rácsodálkozó kiáltásait: „Nézd, anya, olyan, mint egy madár!… Az ott pedig egy virág!… És nézd, lovacskák! Hű, de nagyok!”
A központi csillag jelentette veszély elmúltával jött a következő, ezúttal elkerülhetetlen. Mint kiderült, pontosan a bolygó középpontja körül álltak pályára, tehát minden kör megtételével csökkent a magasságuk. Gyakorlatilag zuhantak. Ezt megkoronázandó, mikor Adam megvizsgálta a hajófalat, felfedezte, hogy a nap plazmakoronája javarészt elpárologtatta a hővédőpajzsot. Nem fognak lezuhanni a Weegae-re, mert még előtte elégnek a légkörben.
Adam a családjára gondolt, és elhatározta magát a végső lépésre. Emlékezett rá, hogyan rántotta magával majdnem az antennabója a vákuumba. Megfelelő biztosíték híján az űrséta gyakorlatilag öngyilkossággal ért fel. De nem volt választása. Számításokat végzett. A roncsolódott részeken össze tud gyűjteni annyi anyagot, hogy hevenyészett hővédőréteget erősítsen a régi helyére. A napelemtáblák, valamint a hajófalban húzódó szupervezetők segítségével képes lehet ionizált teret gerjeszteni a törzs körül, amennyiben sikerül a felmelegedésből elektromosságot nyernie, és azt visszacsatolni. Ha nem téved, légritka párna jön létre, mely csökkentené a súrlódást. Ugyanakkor, mivel farral előre érkeznek a sűrűbb légréteghez, a működésképtelen hajtómű megfelelő pillanatban történő szakaszos felrobbantásával - ha igaz, a máglya még aktív volt - megoldható lenne a fékezés is. A gyors számítások arra is rávilágítottak, hogy egyedül képtelen lesz mindezt végrehajtani. Innentől kezdve kizárólag Leona sorsa lehetett alternatíva, érte kellett küzdeni. Sheril rögtön elfogadta a kész tényeket; bár nem volt gyakorlott űrhajós, félelmét alárendelte lánya iránti szeretetének.
Először Adam hagyta el a hajót, és az előre eltervezett pontokon pányvákat erősített fel. Ezt követően kikísérte feleségét, hogy csúszó-pórázzal hozzájuk láncolja. Csak ezután törődött saját biztonságával. A neheze őrá várt, asszonyára az új hőpajzs sebtében készített csempéinek hordását, illetve a plazmafáklya palackjának cipelését bízta. Sheril rendkívül ügyes volt, karcsú, akrobatikus alkata legyőzte az űrruha jelentette nehézségeket, s még az is alig látszott rajta, mennyire legyengítette a tápanyaghiány meg a reményvesztettség. Bizonyára egyfolytában Leonára gondolt. Akárcsak Adam, bár ő a lelke mélyén azt kívánta, ha el kell vesztenie a feleségét, azt ő se élje túl.
Nem egyszer jártak közel a halálhoz. Egy pányva elszakadt, a mikrometeoritok pedig szüntelen veszélyt jelentettek. Adam végkimerülésig hegesztette a csempéket a hajó testén, közben aggódva figyelte a rohamosan közeledő bolygófelszínt. Űrséta közben nagyon gyorsan telt az idő. Csaknem fél napot töltöttek kint étlen-szomjan, és kizárólag sajgó izmaik tiltakozása bírta rá őket egy-egy óra pihenésre. Legnagyobb ellenségük csillapíthatatlan szomjúságuk volt. Azt a keveset is, amit megittak, rögtön beleizzadták a szkafanderbe. Sheril végül annyira elfáradt, hogy egyre többször nyúlt mellé, s ilyenkor a póráznak kellett megtartania őt. Adam azonnal visszahúzta, majd mikor az utolsó alkalommal érezte, többé nem fog menni, a visszavonulás mellett döntött. Ez a nőnek alvást, neki a belső rendszerek átalakítását jelentette a visszacsatolásos módszerhez.
Utoljára merészkedtek ki kettesben. Adam azt képzelte, immáron meg tudja számolni a globális sivatag homokszemeit, ezért aztán ódzkodott lepillantani. Sheril azonban megtette, és férje a kis Leona szavait vélte csengeni ajkairól: „Milyen furcsa bolygó. Milyen különös felhők… Mintha autópályákat látnék ezernyi járművel. Fantomépületek, melyek álomszerűen lebegnek a sivárság fölött, de mielőtt teljesen kivehetők lennének, szertefoszlanak a sivatagi széllel”. Adam nem nézett oda. Elengedte füle mellett a suttogó szavakat, és serényen hegesztette tovább a hővédőcsempéket. A plazmaláng a légüres tér hidege ellenére is égette sisakellenző mögé rejtett, verejtékező arcát.
Később magára maradt. Feltérképezte a működőképes napelemtáblák elhelyezkedését, majd miután megteremtette elektromos kapcsolatukat, a végső útra lépett, mindközül a legveszélyesebbre. Elmászott a hajtóművekhez, messze a menedéknek számító részlegtől, csupa pengeéles romhalmaz közé, biztonsági heveder nélkül.
Az űrhajó már renget és iszonyatosan zörgött, midőn Adam-nek támadt egy mentő ötlete. Kézzel lezárta, lehegesztette a tűzfékező ajtókat, és megerősítette mindenféle hulladékkal. Aztán még Leona számára kiszabadított egy az addig mellőzött veszélyes-hulladékszarkofágot.
Belesüvített a zárt térbe a hajófalat korbácsoló légáram hangja. A gerinc további töréseket szenvedett, a leolvadó burkolatdarabok ficánkolva csapódtak hátra a gőzuszályba. Éktelen csattogás süketítette meg a három rémült utast, mialatt testüket erőteljes vibráció rázta, dobálta. Az elhagyott darabok miatt folyton tolódó tömegpont jobbra-ballra csavarta az atmoszférába fúródó testet. Az ionizált réteg végül nem vált be, túl nagy volt hozzá a sebességük. Jóllehet ebből a hajótöröttek mit sem sejtettek. A frissen felrakott csempék vörösen izzottak, a védtelen pontok füstölve elpárologtak. A forróság belül egyre növekedett. Adam és Sheril görcsösen kapaszkodtak a szarkofágba, melyben lányuk kuporgott. A befele hatoló repedések végül elérték menedéküket, és a leggyengébb illesztések mentén a nyomás kicsiny darabokat ütött ki a fémből. Egyelőre ezeket még el tudta tömíteni a rétegek közül előnyomakodó szigetelőzselé.
Repesztő ütéssel vágódtak bele az ionoszférába. A farpáncélzat átégett, majd betört, a leváló fémtömbök végigpattogtak a tatfedélzet romos folyosóin. Horpasztották, hasították a még épp falakat. Nem sokkal később bekövetkezett a máglyarobbanás is; az antidetonációs reaktorköpeny ekkora terhelést már képtelen lévén elviselni átszakadt, s csíkokká szeletelődő anyaga megostromolta az aszteroidaütközéskor feltorlódott romokat, amik eddig jótékony sáncot képeztek az érintetlen részlegek előtt. Sheril sikított, Adam torkaszakadtából üvöltött. Gépágyúsorozat sűrű kopácsolásához hasonló hang szűrődött elő a levegő dübörgésének hátteréből, és ennek ütemében hatoltak a tűzzárókon túli izzás vörhenyes pászmái a forró padlóról visszacsapódó gőzsugarak közé, ahogy egyre-másra keletkeztek a lyukak. Adam arcába pokoli hő csapott. Mellette megcsúszott a szarkofág. Vékony, lapos, hurkossá görbült acélforgácsok zúgtak szembe vele, és el sem tudta képzelni, mi lehet a családjával.
A hajó lassanként teljesen elvesztette külső rétegeit. Halcsonthoz hasonló, lecsupaszított váz maradt belőle. A keresztfalak nagyját kitámasztották az első baleset alkalmával bepréselődött romok, így kiállták a nyomást, és a hajtómű lassító hatású robbanásakor majdnem függőlegessé vált zuhanás idejére fokozatosan fékszárnnyá módosult szerepük.
Bármily hihetetlen volt, túlélték a drasztikus landolást. Ráadásul a menedékükre szakadó elemek a szigetelő géllel közösen el is különítették őket a bolygó esetleges káros hatásaitól. Egyelőre tehát egy hermetikus burok viszonylagos védelme alatt éledeztek, jócskán belesüppedve a homokba. Zúzódások, vérző sebek csúfították el őket, de boldogan ölelték meg egymást, miután sietve felnyitották a hulladékszarkofágot, és kislányukat csaknem sértetlenül halászták elő belőle. Az S.O.S jeleket továbbító bója a lezuhanáskor természetesen megsemmisült, de egész a végső pillanatig működött, tehát pár nap alatt rájuk találhatott valaki.
A csend napjai következtek.
Adam-et megdöbbentette a sivatag látványa. A buckák szokatlanul nagy homokszemekből tevődtek össze, és az egyes szemcséket mintha külön-külön csiszolták volna sárga, tömött smaragddá. Annak ellenére, hogy volt légkör, ráadásul a műszerek értékei alapján belélegezhető, az ég örökösen fekete maradt, hacsak épp nem mutatkoztak felhők. A nap egy kicsiny szelete állandóan a látóhatáron körzött, ennél magasabbra sosem emelkedett, így órák leforgása alatt többször is alkonyba borult a táj, amikor egy-egy nagyobb dűne mögött járt. Ettől függetlenül a homoktengert változatlan derengés uralta, mintha a csillagok sápadt fényét kölcsönözte volna. A holdbéli hegyekre emlékeztető messzi kiemelkedések jól körülrajzolhatóan ágyazódtak a horizont anyagtalan sötétségébe.
Mialatt felesége és lánya az igazak álmát aludta, Adam nap mint nap kisurrant a holdjáróval, ami csoda folytán megúszta a katasztrófát. A hajó főgerincében rejtőző tartalék akkumulátorok szolgáltattak annyi energiát, hogy a zsilip előzőleg kissé helyrekalapált ajtóit, valamint a megjavított légszivattyúkat működtessék. Első kiruccanásai hajójuk roncsának környékére vezettek. Körbe-körbejárt, szörnyülködött a pusztulás mértékén, megvizsgálta a szétszóródott maradványokat, hátha hasznosíthat belőlük valami, de közben figyelme folyton elkalandozott a fura tájon. Engedve a vonzásnak egyre messzebb merészkedett; meglovagolta a lezuhanáskor képződött kráter peremén túl koncentrikusan sorakozó, fokozatosan laposodó homokhullámokat, a majdnem-kozmikus sebhely körüli gyűrődéseket. Mérte a szélerősséget, a légnyomást, a hőmérsékletet, a sugárzás szintjét - mindent, amit szokás volt egy felderítetlen bolygón. Vizet egyáltalán nem talált, ami tovább mélyítette az időnként megjelenő felhők rejtélyét, bár színképelemző nem akadt, hogy megállapíthatta volna összetételüket. Adam már-már kislánya kíváncsiságával fürkészte őket. Valóban különös és félelmetes alakzatokat tudtak magukra ölteni időnként, ha nem épp csordákban vágtáztak horizonttól horizontig - néha széllel szemben. Látott magasan szálló kísértetseregély-csapatokat, behavazott kertek fejjel lefelé lógó fáit, s egy ízben meg mert volna esküdni rá, hogy a láthatár mögül felhőkarcolók pókhálós tornyai emelkednek a lepusztult rögvonulatok fölé.
Miután meggyőződött róla, hogy a tájoló megbízhatóan működik, felesége beleegyezésével hosszabb túrára indult. A levegő, mint mindig, ekkor is tiszta volt, az uralkodó szél egy szem homokot sem mozdított meg. Adam először azt gondolta, a szemcsék mágnesesek és egymáshoz tapadtak, ám a magnetométer rácáfolt erre. Nem értette a dolgot, s némi szorongással a szívében indult útnak. Két kilométert haladhatott a változatlan, hepehupás vidéken, és máris valami fehérséget pillantott meg a távolban. A különös homoktenger egyhangúságában - simaságát nagy ritkán törték meg magányos sziklák vagy homok göbök - végre felfedeznivalóval kecsegtetett az új keletű rikítás. Közeledvén hozzá azonban egyre nyugtalanítóbb körvonalakat öltött. Pár tucat méterről Adam már úgy vélte, egy csontváz fekszik amott a homokban. Fázósan összerázkódott. Háta mögött védtelen családja, ő árván a terepjáróban, orra előtt pedig egy szörnyű dolog, a halál szimbóluma. Hivatásos űrhajósként emlékezett, hogyan törte meg a lelkesedést s nyomta rá bélyegét a további kutatásokra, ha az új világ a halál valamely nyomasztó jelképével köszöntötte őket. De mikor odaért, nem talált csontokat, csak leheletnyi pára szállt föl egy lapos mélyedésből.
Adam tovább vezette járművét, de a táj sokáig változatlan maradt. Mindenfelé lankás buckák, s csak a távolban rögös hegyek, amik mintha széthúzódtak volna az útjából. Aztán váratlanul apró kráterek bukkantak elő. Alig győzte kerülgetni őket. Valami undorító, füstölgő massza zubogott bennük. Adam beléjük merítette a manipulátort, de a berendezés semmit sem tudott kielemezni azon kívül, hogy szerves összetételűnek látszanak, bár nem szénalapú szerveződések. Az anyag a szén meg a szilícium mellett egyfajta harmadik féle, akár életet alkotó struktúra is lehetett. Mindenesetre nagyon ismerős füstfátylakat eregettek eme gusztustalan tócsák, Adam kezdett arra gyanakodni, ezekből származnak a felhők, illetve a helyenként felbukkanó ritkás köd. Ha igen, szó sem volt víz jelenlétéről.
A napot messze a háta mögött hagyta, és az egyszer sértődötten alábukott a szemhatárnak. Tétován beállt az állandó alkony. A csillagok annyira vibráltak, hogy Adam szinte hallani vélte a zizegésüket. A sivatag ellenben makacsul szórta tompa fényét a mindenség felé. Adam méltán gyaníthatott volna erős radioaktív sugárzást, ha műszerei nem az ellenkezőjéről tudósítottak volna. És hinnie kellett nekik, mert ekkora mérvű sugárzás már rég kifejtette volna roncsoló hatását szervezetére, tudniillik a holdjáró védelme mindössze a szokásos sugárzási szint leárnyékolásáig terjedt. Továbbá magas hőmérséklet is kísérte volna a jelenséget, de még azok a titokzatos tócsák is alig langyosnak voltak mondhatók. Mindemellett ez a félelmetes derengés semmiképpen sem látszott fluoreszkálásnak, hanem pusztán fényvisszaverődésnek, amit egy sápadt hold hiánya tett igazán hihetetlenné.
Ebben a sajátos koraesti világosságban vette észre az alacsony házakat egy hézagos dombvonulat mögött. Lapos tetők, egyforma teraszok jellemezték őket, akár egy földi kertváros álmos házsorait. Ám holdvilágfalaikban homályos ablakszemek szürkéllettek, és ez a nyomasztó belső űr lehangoló néptelenséget sugallt. Adam szemét le nem véve róluk kormányozta arra járművét, és nem volt benne biztos, de mintha halványan sejtette volna azt, amit rendes körülmények között az épületeknek el kellett volna takarniuk. A terepviszonyok romlottak, a fülke erőteljesen rázkódott. Zátonyok bújtak elő a homokból, s nyúltak egyre magasabbra minden méter után, hogy aztán összefüggő sziklafallá forrjanak, mely lankás ereszkedéssel hirtelen átalakult érdes aljzatú vízmosássá. Amiért Adam messziről domboknak vélte őket, hogy színükben semmiben sem tértek el a furcsa sivatagtól. Talán nem is voltak igazi sziklák; a homok mesterkélten szabályos szemcséiből összerendeződött, lágyan dudoros felszínük az eddig látott homok göbök legnagyobbjainak mutatta őket. Bár formájuk mindenképp sziklák szabálytalanságát idézte, mintha a homoktenger egyes régiói öntudatosan utánoznák más világok eme jellegzetes alakzatait. Mindenesetre keménynek kemények voltak, a holdjáró alig horzsolt le belőlük egy kis port, a kerekek inkább fel akartak mászni rájuk.
Adam kiválasztotta a legtágasabb szorost. Pár percre szem elől vesztette a látszólag légből épült házak, és mire előbukkant a túloldalon, hírük-hamvuk sem maradt. Vagy mégis? A láthatatlan szél titokzatos párafüggönyt hajtott el egy békésen csörgedező patak fölül. Már másodízben káprázott volna a szeme? Egy tapasztalt űrhajóssal ilyesmi nem szokott történni. Több kellett legyen káprázatnál. Nagyon kellemetlen érzés kerítette hatalmába - ha az ember nem bízhat saját érzékeiben, mintha vak lenne hazugságokkal körbebástyázva. Gyorsan elterelte figyelmét. A terepjáró orra lefelé billent, megkezdte az ereszkedést a vízmosás falán. Bár az eddig tapasztaltak után a víz jelenléte tűnt a legnagyobb képtelenségnek, Adam minden előítéletét félretéve örvendezett neki. Lám, egy kies planétának is lehetnek olyan zugai, ahol otthonos, barátságos oázisok bújnak meg. De mikor már egészen közel járt, készítette a manipulátort, hogy kéjesen megmártóztassa a kristálytiszta csillogásban, a csalóka csillámlás kísértetiesen felszállt a vízről, szétoszlott száraz köddé, és komótosan elúszott a nagy párafüggöny után. Az állítólagos patak helyén a már jól ismert, beteges színű iszap bugyogott, mely - jóllehet keskeny szalagként futott a sekély völgy két vége felé - jelét sem mutatta holmi folyásnak.
Adam egy hasznot azért húzott a keserves csalódásból: ettől kezdve biztos lehetett benne, hogy nem a képzelete játszik vele. Sőt, előtte állt az igazi felfedeznivaló, amiért elindult.
Mennél mélyebben hatolt a déli területre, annál vékonyabb lett a napfény csíkja a látóhatáron. Az után pedig, hogy végleg eltűnt, mintha a sivatag sejtelmes derengése is veszített volna intenzitásából. Az izzás egy pontba zsugorodásával és elenyészésével egyetemben valamiféle áthatolhatatlan feketeség szökkent a magasba a horizont teljes körén. A csillagok az ég legfelső kupolaszeletében maradtak észlelhetők. A váratlanul támadt űr aztán benyomult a felszín egyenetlenségei közé, és falként közeledett Adam járműve felé. Sebessége érzékelhetetlen volt persze, de időről időre jól kivehetően lecsökkent a távolsága, és rejtelmes tömegek sejlettek föl benne. Adam képtelen volt meghatározni váratlanul támadt benyomását. Leginkább hatodik érzékének kiéleződésében kereste volna elbizonytalanodásának magyarázatát, mivel ténylegesen nem igazán látott semmit. A fal kezdett hozzáidomulni a felszínhez - a dombok mögött lemaradozott, a völgyekből, hasadékokból szurokgleccser módján folyt előre. Mígnem Adam döbbenten eszmélt rá, hogy tökéletesen észrevétlenül, végre a papírformának megfelelően besötétedett. Azaz a sivatag érthetetlen derengése megszűnt körülötte. Lekapcsolta a belső világítást, megfigyelni, vajon mi látható puszta szemmel. Pár perc kellett hozzászokni a fény drámai hiányához, de végül úgy vette ki, most olyan állapotok uralkodnak az idegen planétán, mint bármelyik földi sivatagban. Vagyis halványan kivehető maradt a táj, csalóka csillagsziporkázás mellett. A tájékozódáshoz persze ennyi már nem volt elég, ezért megállította a terepjárót, és működésbe hozta a letapogatót. Egyszeriben mindent megértett. A sötétségből szögletessé töredezett, hegy méretű sziklák rajzolódtak ki.
A motorzaj elültével oly mértékű csend és nyugalom telepedett Adam-re, hogy óhatatlanul elveszettnek kezdte érezni magát. Eszébe jutott családja, amitől felerősödött benne az aggodalom, a félelem. Nyomasztották a semmiből előbukkant rögök, illetve az élettelen sötétség, melyben bármi előfordulhatott. Mégsem akart visszafordulni. Volt megbízható tájolója, és nagyjából egyenes vonalban haladt. A nyomait sem tűntették el természeti erők, így gyávaságnak érezte volna. Méltatlan egy felderítő űrhajóshoz. A továbbhaladást viszont nem akarta kockáztatni az ismeretlen terepen, tehát úgy döntött, helyben tölti el azt az időt, míg a nap beéri.
Fülsiketítő robaj verte fel a szunyókálásból. Hihetetlen erejű hangorkánnak kellett lennie, ha így áthatolt a jármű hangszigetelésén. Szíve a torkában verdesett, hirtelen azt sem tudta, mihez kapjon. A radarernyőre meredt, de azon nem látszott semmi a sziklák kontúrjain kívül. Szabad szemmel ennyit sem vett ki. Ismét felesége meg lánya jutott eszébe, megrettent a gondolattól, hogy másodlagos robbanás történt a máglyában, és nyilván azonnal meg is fordul, ha észre nem vesz valamit az égen, alig valamivel az egyik sejthető orom fölött. Két foszforeszkáló pont rohant a feketeségben. Járművek? Mentőhajók? Idegen forgalom?, villant át Adam agyán. Ekkor megint lecsapott rá a robaj, sokkoló, dekoncentráló hatású erővel. Szeme hevesen belerebegett, és mire újra fókuszálni tudta látását, három pont repült ott, delta alakzatban. A külső légnyomásmérő nem mutatott ingadozást, pedig ekkora detonáció, ha közel történik, erős széllel jár. Valószínűleg hangrobbanás lehetett, akkor pedig tényleg nincsenek egyedül ezen a bolyón. Azok akár vadászgépek is lehetnek a sebességükből ítélve. Már-már megfordult, hogy teljes iramban száguldjon vissza családjához dacára sötétségnek, nehéz terepnek, de másodszor is megdermedt a művelet közepén. Ritkás, fehéres folt nyelte el a pontokat, aztán szelíd levélhulláshoz hasonlóan leereszkedett a talajra, alig pár méterre a holdjárótól festve meg lidérces fénnyel a homokot. Adam megnedvesítette kiszáradt ajkát. Nyilvánvaló tévedésére nem kevésbé rázta meg. Elbűvölve bámulta a parányi fénypihét, míg el nem enyészett.
Nyugaton kivilágosodott az ég alja. A napfelkeltének tűnő világosság szabályos félkört alkotott. A fényből hirtelen kivált egy homályos felhő, és oda-vissza úszkált az íven, egyre kisebb kitéréssel. Végül megállapodott a legmagasabb ponton, s ott vibrált, lüktetett öt percen keresztül. Akkor leereszkedett a sziklák mögé. A világos félkör eltűnt.
Adam izgalma félelemmel keveredett. Védtelennek érezte magát a megdöbbentő jelenségekkel szemben, és ez az érzés addig nem hagyhatott alább, míg rá nem jött az igazságukra. Az elkövetkezendő órában számos foszforeszkáló pontot vagy gömböcskét megfigyelt, sőt a legelső folt is visszatért néhány piruett erejéig, anélkül, hogy felfedték volna titkukat. Adam-nek ugyancsak fejtörést okozott, miért nem hajnalodik már. A napnak lassan megint az égre kellene kapaszkodnia a háta mögött, amennyiben jól számította ki a pályáját. Bár a Merkúron is kétszer van napkelte meg napnyugta egy ciklus alatt, ez a bolygó sem biztos, hogy az elvárásnak megfelelően kering és forog. Ha kettős tengelye van, némely terület akár hónapokra is sötétségbe borulhat. Ha akad logikus magyarázata a dolgoknak, akkor a váratlanul beköszöntött sötétség erre az okra vezethető vissza. Ha nincs..., ott van az a tény, mily nehezen szállt le az este. Talán rejlik a bolygón valami titokzatos erő, ami megbontja az ok és okozat örökérvényű következetességét. Ugyanaz, mely holdfényt varázsol a holdtalan sivatagra, csillagokat a napsütötte égre.
Adam újabb órát várakozott türelmetlenül, aztán mivel semmi változás nem történt, felkapcsolta a fényszórókat, és óvatosan nekiindult. Nem a sziklafalak irányába. Ha világos lenne, percig sem habozna, csakhogy ezúttal nem tehette kockára az életét, különben felesége, lánya hamar magukra maradnak. Ahogy haladt, egyszerre felragyogott egy ponton az ég alja, és röviddel rá kikukkantott a napkorong a távoli hepehupák árnyékából. Adam azt gondolta, ezzel vége a kísérteties tünemények intenzív előadásának. Abban a pillanatban hangos süvítéssel felhőcsík szelte keresztül az eget. Mikor eltűnt, tompa dübörgés rezegtette meg a holdjárót. Ez háromszor megismétlődött. Ekkor nagy, fehér gomolyag jelent meg nyugatról, de nem a becsapódásos robbanásokra jellemző felhő volt, mint Adam első látásra képzelte. Foszladozó csápokat növesztett, komótosan nyújtózkodott, akár az amőba, közben pedig a talaj felé ereszkedett, és méretei lassan nyilvánvalók lettek a környezet viszonyításában. Rendezetlen mozgásában ekkorra mégis fellelhető lett valamicske céltudat, mert fokozatosan fekvő ovális alakba torzította magát. Adam nagy megrökönyödésére kísértetiesen lumineszkáló személyszállító vonattá változott, és elszáguldott a messzeségbe, át szilárd homokon, sziklán.
Adam percekig nem tért magához. Arra ocsúdott, hogy légszomj fojtogatja, mivel levegőt is elfelejtett venni döbbenetében. Az első közvetlen felismerés a hangok terén érte: a kísértetszerelvénynek egyáltalán nem volt hangja, pedig korábban szinte minden ok nélkül hallott mindenféle dörrenéseket meghatározhatatlan messzeségekből. Utána jöttek a sebtében levont következtetések. Vagy inkább a bátortalan találgatás lehetséges értelemről, szomorú, ködpáraként létező lényekről.
A szokatlan forgási tulajdonságok következtében a nap visszakanyarodott a horizont felé. Adam ösztönösen követte. Talán be nem vallottan megijedt a sötétségtől, melyben néma lidércfények izzottak. Igaz, ha nem látszottak, meglehetősen nagy zajt csaptak - útja során szinte végig hallotta a fantomrobbanásokat hol egyik, hol másik irányból. Egy ízben három ködrepülőt figyelt meg. Nagyon magasan, kötelékben repültek, és habzó vonalat húztak a rózsaszín, ámde korántsem csillagtalan égre, mígnem teljes valójuk elmállott kondenzcsíkká. Odábbról viszontlátta a távoli felhőkarcolókat, illetve egy völgyszerű mélyedésben a hó áztatta erdőt, ezúttal „talpon”. Utóbbi elég közel volt ahhoz, hogy érdemes legyen kitérőt tennie miatta, de szokás szerint már csak a lassanként felszálló pára köszöntötte, és a völgy természetesen semmiben sem különbözött a sivatagbolygó egyéb vidékeitől.
A nap most utolérhetetlen maradt, ezért Adam a földet érésük pontját célozta meg a holdjáró orrával. Épp ideje volt ellenőrizni, minden rendben van-e a családjával.
Legközelebb óriási megüvegesedett homokfolt határán fékezett, mely baljóslatúan csillogott a menekülő nap gyérülő fényében. A szenzor itt sem mért komolyabb sugárzási szintet egyik tartományban sem, így a táj kietlensége folytán végképp nem utalt semmi a képződés okára. Adam indított, a kerekek beroppantották az üveget, mint csizmatalp a hó jeges kérgét. Lassan hajtott, árgus szemekkel fürkészte az ominózus csillogást, hátha talál még valami szokatlant, esetleg felvilágosító nyomot. Ehelyett csaknem gutaütés várt rá. A megüvegesedett homokba fekvő emberi alak lenyomata mélyedt. A borzalom ugyan nem fehérlett, mégis azt várta - sőt, remélte -, közeledtére szokásos módon szertefoszlik. De nem így történt. Már nem tudta, mit gondoljon. Minden ellene mondott a józanésznek az űr eme élettelen zátonyán: a homok, a napszakokkal aszinkron ég, az utánzás intelligenciájával rendelkező délibábok… minden. Kezdett kételkedni, hogy az iránytű vagy saját nyomainak követése visszavezeti hajója roncsához. Mostantól bármit el tudott képzelni, és a képzelgések határozottan paranoid színezetet öltöttek.
Viszonylag sík térrészen járt, mellyen ameddig ellátott, befagyott tengerszemekhez hasonlóan csillogtak az üvegfoltok. Fölöttük feltartóztathatatlanul terpeszkedett az éjszaka fala mélysötét felhők formájában, hacsak a napsütötte felhőszélek nem szintúgy imitációk voltak, készen rá, hogy bármikor szertefoszoljanak. Adam bizalmatlanul fürkészte súlyos gomolygásukat. Eleddig soha nem lehetett olyan fellegeket látni, amik igazán úgy is néztek ki, s úgy is viselkedtek, mint felhők. Ezen a bolygón hamis volt a szél, csalárd az atmoszféra, még a világosságnak sem lehetett hinni. Adam teljes sebességre kapcsolt. A terepjáró időnként váratlanul enyhén jobbra vagy balra billent, amikor lánctalpai felfutottak egy-egy megkeményedett homoktócsára. Egy ilyen képződményt „patakmeder” hasított ketté, benne a fantomok gőzeit eregető iszapförtelemmel. Már-már pánikkal vegyes utálattól hajtva gázolt át rajta.
Sheril aggodalmas arca és szemrehányó szavai fogadták. Adam megbántódott rajtuk, de a körülményekre tekintettel fogát összeszorítva viselte. Elvégre hajótörést szenvedni egy nem veszélytelen bolygón, utána egyedül hagyva az egyetlen ember által, akire számíthatnak, és nem tudni, mi történik vele, nem a legjobb érzés. Egyéb módon nem tehette jóvá, minthogy megígérte, többet nem megy el. Fájt kutatói szíve, hűsége asszonyához viszont erősebb volt. A laboratóriumba sietett vigaszt lelni a begyűjtött minták vizsgálat alá vételével. Néhány perc múlva Sheril bejött utána, és békülékenyen hozzábújt. Adam ettől jobb kedvre derült, és hirtelen felindulásból elmesélte minden élményét, melyekben odakint részesült.
Este volt. A kis Leona nem tudott aludni az izgalomtól. Felkelt, és puha lépteit a laboratórium felé vette. Nagyon ölte a kíváncsiság, vajon mit rejteget apja abban a dobozban. A labor nem volt eredeti kelléke a magánhajónak, apja rendezte be, hogy szabadidejében se legyen túl messze hivatásától. Jelenleg persze romokban hevert, nyílást pedig a lángvágó csinált falán, mivel az ajtót omladék fedte. Néhány alapvető műszert sikerült kimenteni, valamint pár átlátszó falú, mintagyűjtő konténert, melyekbe a holdjáró tartályából került egy kis homok, meg némi váladékszerűen csöpögő, kékeszöldes iszap. Leonát az utóbbi mélységesen undorította, őt a homok érdekelte, mert ibolyafényben olyan szépen, szivárványosan opalizált. Mintha mozgott volna lég- és sugármentes üvegbörtönében, ezernyi szikrácska váltogatta helyét, miközben olajosan pompázó, hullámos rétegek vándoroltak a konténer aljából a kupac teteje felé. Rendkívül tetszett a kislánynak a színek játéka. A karácsonyra emlékeztette, ami mindig oly örömteli melegséget varázsolt kicsi szívébe. Annyira szerette volna a kezébe venni, de egyelőre nem mert hozzányúlni. Félt, hogy apja megbüntetné érte.
Abban a pillanatban, hogy a piciny lábak kicsoszogtak a helyiségből, a másik „üvegkalickában” is mozgolódás támadt. A kocsonyásan remegő zagyvalék forrni kezdett, és a szétpattanó buborékokból fehéres füstkígyók szivárogtak fel. Pillanatok leforgása alatt köddel telt meg a zárt űr. Titokzatos huzat libbentette meg, felcsavarodott, akár a tornádó tölcsére, aztán váratlanul teljesen képtelen metamorfózisba fogott, melynek végeredménye egy csodálkozó szemű kislány kísértete lett az edény közepén.
Huszonnégy óra múlva - mindenki legnagyobb örömére - megérkeztek a mentőhajók. Sheril-t valósággal minden ereje elhagyta, könnyek közt omlott össze. Úgy kellett becipelni az orvosiba, Leona ijedt mamizása közepette. Néhány injekció meg nyugtató hamar rendbe hozta, de ágyban kellett maradnia az alvás és az ébrenlét közti bódulat állapotban. Lányát egészségesnek találták az orvosok, köszönhetően szülei önfeláldozó koplalásának. Adam jól tűrte a megvonást, űrhajós állóképessége talpon tartotta, s pár tápanyagpótló adalék befogadását követően azon ügyködött, hogy a mentőcsapat parancsnokánál kis késlekedést eszközöljön ki. Úgymond „búcsúestét” szeretett volna eltölteni a Weegae-n. A parancsnok ideiglenes karantén címén belement, de csak miután Adam ecsetelte neki a bolygón uralkodó, többé-kevésbé paranormális színezetű megnyilvánulások lehetséges veszélyeit.
Adam tehát az utolsó „estét” a szabadban töltötte, a holdjáróban. A mentőhajóról készített hevenyészett térképek alapján olyan területet választott, ami a számítások szerint előreláthatólag tartósan sötétben maradt, ugyanakkor „felhőzetnek” sem volt híján. Nagyszabású előadásra számított. Kezdetnek mindjárt tanúja lehetett egy kiadós fantomesőnek. Néhány tökéletes vízfelhőutánzat mélyebbre ereszkedett a többinél, és a száraz sivatagra mintha tej zuhogott volna. Rendesen habzott, ahogy kellett, csak az volt a bibi, hogy a felszín száraz is maradt, a dűnékről nem indultak a völgyek felé tajtékzó vízfolyások. Adam nem időzött itt sokáig, úgy tervezte, bejárja az egész régiót megfigyelendő, milyen jelenségek tapasztalhatók egymással párhuzamosan, van-e köztük esetleg kapcsolat, összefüggés. Úgy vette észre, a nem oly intenzív határvonalakon a pamacsok békésen úszkáltak a buckák között. Alakjukat is alig változtatgatták. Hamarosan azonban mindig megjelent egy nagyobb folt az égen, mely produkált valami látványosat. Egy ilyen, hosszas lebegés után kisebb bárányfelhőkké vetette szét magát. Ezek halovány izzásukat a fura homokszemekre bocsátották, és emberekké alakultak. Az eléggé elnagyolt kontúrok miatt Adam nem látta tisztán, valóban embereket imitálnak-e, vagy csupán humanoid alkatú lényeket. Ennek ellenére eddig ez volt a leghatásosabb manifesztáció, egyszersmind a legmegrázóbb is. A kísértetfigurák különböző módon viselkedtek, akárcsak az utcai tömegé összeolvadt egyének - látszólag ki-ki céllal rendelkezett. Siettek vagy épp sétafikáltak, futottak és egymást kerülgették, láthatatlan padokon ültek, s láthatatlan autókat vezettek. Idővel a nem látható objektumok is egyelőre határozatlan körvonalakat kezdtek ölteni, de amint a háttérben felhőkarcoló próbált párából felépülni, azonnal eltűnt az egész kép. Talán túlzottan komplexé kezdett válni.
Egy terjedelmes medencében tenger hullámzott a korábbi patak félrevezető csillogásából. Adam közeledtére szintúgy szétfeslett, átadva helyét a zubogó masszacsomók elszórt gödreinek. A belőlük függőlegesen szálldosó füstoszlopok erdőtűz utáni pusztulás látványát idézték fel a férfi lelki szemében. Messzebbről visszatekintve a füstoszlopok toronyházakká merevedtek a buckák fölött,… mielőtt váratlanul félelmetes energiaáram borította be őket, és a sivatag szellemhomokjává omlottak szét. Ez szöget ütött Adam fejébe.
A bugyogó krátermezők errefelé megszaporodtak. Egész halmazt alkottak. Mindössze keskeny földnyelvek választották el őket egymástól, melyekből félszigetek, szigetek nyúltak beléjük. Adam azt is megfigyelte, hogy az itteni ködök megjelenítette képek, netán események sokkalta bonyolultabbak. Mindazonáltal elég gyakran foglalkoztak azzal a fátyolszerű energiamezővel, ami felhőkarcolókat porlasztott szét. Kombinációk is előfordultak, például homályos ártéri erdő csúszómászó albínógyíkokkal. Egy kivételesen magasra törő csúcsról hangtalan láva köpködte cafatait, bár színe folytán inkább hasonlított a dolog hóesésre. Ironikus volt, hogy amíg az ál-vulkánkitörést teljes csend kísérte, addig a szemhatárról vagy azon túlról szünet nélkül dübörögtek a fantomrobbanások. A levegő megtelt madarak kísérteteivel, illetve ködlő repülők fehér árnyékával.
Egy álszent csillogású tavon bolygó hollandi hajó ringatózott. Egyszer csak mállani kezdett az árboca csúcsától, a művi homokszemek egymás hegyén-hátán gördültek a fedélzetre. Hirtelen átsöpört rajta az energiaszél; a homok pillanatig még idézve a hajdani formát, libbent el, mint a régi atomrobbantásos felvételeken a por. Addigra a víz is sivataggá száradt; előbb beléje simult a hajó szétpergett anyaga, aztán megint csak a gőzölgő tócsák maradtak. Egy magasan húzó repülőre hasonló sors várt: kondenzcsíkjának képtelen omlása vette üldözőbe, végül az energiafátyol egyszerűen elfújta. Így végezték habszerű cölöpkunyhók, dombokon átsuhanó anyagtalan autók, ember formájú lidércfények; mind-mind fehér, valótlan homokká oszlottak a létező, kézzel tapintható sivatag szenvtelen emlékfoszlányaiban.
Adam lassacskán kifigyelte, hogy attól függően, milyen pozícióból látja a jelenést, más és más a felidéződő erőtér függönyének iránya. Fejben vektorokat számított, és ráeszmélt, hogy egy képzeletbeli kiindulási pontot mutatnak. Nekiindult hát a zubogó mezők közt nyújtózó kacskaringós földhidakon, kerülgetve megannyi homok göböt, bátran belehatolva szellemködökbe, légnemű memorandumokba. A szélvédőn apró fénybogarak jártak bolhatáncot. A terület alig észrevehetően emelkedett, és igen-igen lapos kúppá szűkült össze, melynek tompa hegyén göcsörtös, geometriai szimmetriákat csúfoló sziklatorony állt. Több részből rakódott össze, s kövér darabjai képtelenségig merészkedő pózokban, látszatra a szétcsúszás határán nehezedtek egymásra. A torz obeliszk oly mértékű kiegyensúlyozatlanság hatását keltette, hogy összeszorult a szemlélődő gyomra, ha felbámult rá, mert úgy érezte, épp eldől, de azt nem, merre. Adam képtelen volt megállapítani a magasságát összehasonlítási alap nélkül, abban azonban biztos volt, épp a Weegae tetőpontja felé zötykölődik. Csúcsa folyamatosan eregette a délibábfüstöt, nyilván a kiszélesedő szirten masszató bugyogtatta bőrszerűen nyúló hártyájú buborékjait. Közelebb érve repedésekkel körbegyűrűdzött oldalában is megpillantott ilyen iszapteléreket, amik a változatosság kedvéért a gravitációnak ellenszegülve bőröződtek félig-meddig fejjel lefelé. Ezekből szintén lehelet ritka párakígyók bújtak elő, hogy csatlakozzanak a fenti „máglyához”.
Adam úgy érezte, a groteszk toronynak különleges szerep jut a bolygó rejtélyei között. Lecövekelt hát nem messze tőle, és türelmesen várt. Nem kellett sokáig. Eltöprengett rajta, vajon ittléte mennyiben inspirálja a jelenések létrejöttét. Pusztán avatatlan szemtanú, vagy az „előadások” direkt neki szólnak? Már nem félt, a kutatók izgalmától bizseregve hajolt előre, hogy semmiről sem maradjon le.
Eleinte összefüggéstelen, egymást félbeszakító képek születtek az amorf fehérségekből. Vagy a beteges természet alkotta oszlop tövében, vagy szatellitként körözve a levegőben. Látszott, hogy a hely óriási - talán telekinetikus - energiával bírt. Akárha a sziklaobeliszk antenna szerepét töltötte volna be a spirituális erők közegében. Aztán egyszerre hideg lángtenger borított el mindent, és a sziklacsúcs meg Adam közé leszállt egy hagyományos meghajtású űrhajó. Három szellem-asztronauta lépett ki belőle. Nehéz gépezetet cipeltek magukkal. Igyekezve összeállítottak hozzá egy állványzatot, és köré különféle műszertáblákat helyeztek arra, ami éppen adódott: kőre, fatuskóra, campingszékre. A térrész hamarosan pókhálóra emlékeztetett a sok kábeltől. Két űrhajós végigjárta a konzolokat, mindegyiknél elidőztek egy-két gomb megnyomása erejéig. Addig a harmadik újabb kábelt tekercselt le. Ennek másik végével az űrhajóban tűnt el. Egyik kint maradt társa felkapta a fejét valami Adam előtt takarásban lévő jelre, és nyúlkálni kezdett a gép ködös tömbjében. Valósággal összeolvadtak színük, állaguk folytán, főleg miután a gépezet erőteljes pulzálásba fogott. Ezután szörnyű dolog történt. Borzalmas szélvihar kerekedett - a köd ezt áramló vonalak formájában jelenítette meg -, és a berendezés gömbszimmetrikus energialobot vetett. A nyúlkáló űrhajós többé elő sem került. A másik - akit a baleset elvágott a hajójától - vaktában belerohant a pusztába, és ez elég is volt ahhoz, hogy vége legyen. Egy vonallá sűrűsödött páracsík elkapta. Minden átmenet nélkül omlott szét a fura homokká. A vezetékeken is végigfutott az energia, és minden a sivatag részévé vált a konzoloktól kezdve, a sziklákon át, a campingszékig. A főkábelt követve a megsemmisítő függöny egyenest az űrhajónak rontott, mely a másodperc törtrészéig még pontokká porladva is tartotta űrhajóformáját, de a következő szempillantásban egy elektromágneses vagy gravitációs anomáliához hasonló tértorzulat belecsapta anyagát a katasztrófát kiváltó gépezet fehéren izzó köd-tömegébe. A föld eközben habzani látszott. Valójában a sivatag csiszolt gömböcskéit köpködve drámaian átalakult a ki tudja milyen világ időtlen idejéből származó, ősrobbanásoknál is öregebb ősanyagává.
Adam-nek torkában dobogott a szíve. Sokáig meresztette könnyes szemét a kísérteties jelenés hűlt helyére. Dobhártyájában lüktetett a vér - csak most eszmélt rá a síri csendre, ami végigkísérte a „színjátékot”, arra, hogy a hangokat csupán agya pótolta hozzá a képekhez. Megnézte az órát: az egész nem tartott fél percnél tovább. A jelenetek darabosak voltak, gyorsított ütemben peregtek, de annyira nyilvánvalóvá tették az eseményt, hogy Adam gyakorlatilag folyamatában végig tudta gondolni elejétől a végéig. Ám hogy a bolygó emlékezett-e? Vagy a körülötte úszkáló, alakváltogató, „értelmes” fehér foltok, mint a hajdani apokalipszis tanúi? Esetleg az egész nem volt több víziónál, az élettelen világ víziójánál? Tartott tőle, hogy kutatás ide vagy oda, ezt örök homály fogja fedni.
Azzal a gondolattal indult haza, miket láthatna még, ha maradna. Persze jönnek majd kutatók, s ő is köztük lehet, ám mégsem akarózott neki most elhagyni ezt a szomorú planétát. Ő fedezte fel, még ha véletlenül is, egybe nőtt szívével-lelkével abban a percben, mikor megismerte gyászos történelmét. Egy világ, melynek mindössze szellemei maradtak fenn az utókor számára.
Azért nem hagyta el üres kézzel. Magával hozta elmúlásának porát, illetve mementójának darabkáit. Memento mori!, jutott eszébe. Talán azok a ködös lények - vagy akármik - szólították fel őt ekképpen, s ő eleget akart tenni a felszólításnak.
Csak jóval később bizonytalanodott el, mikor bő két napja az űrben száguldtak, és a mentőhajó zsilipjébe helyezett holdjáró furcsa változásokat kezdett mutatni. Először gömbölyű homokszemeket találtak körülötte a sima fémpallón. Azt gondolta, kinyílt a konténere, ám miután meggyőződött róla, hogy nem, és a legénység tagjai rendszeresen jelezték a problémát, tüzetesebb vizsgálat alá vetették a járművet. A vizsgálat iszonyatos eredménnyel járt. A lánctalpak negyven százaléka hiányzott, bizonyára nem véletlenül az a felület, ami a legtöbbet érintkezett a Weegae kísérteties sivatagával. Korrózió nélkül, szabálytalan darabokban foszladozott semmivé, és feltűntek a gyanús homokszemek. Azonmód megszabadultak a holdjárótól, és a homokot őrző konténert - bár az edényfal nem mutatott kóros deformálódást - elektromágneses kamrába zárták. A többirányú mezők metszésében lebegett huszonnégy órás megfigyelés mellett, hogyha mállani kezdene, késlekedés nélkül kidobják a terepjáró után.
Adam-et bűntudat gyötörte, s gyötörte egyre jobban, minél közelebb jártak a Földhöz. De tudós ösztönei legyőzték óvatosságát, ami arra akarta rávenni, a biztonság kedvéért inkább hagyja veszni felfedezését. A hajótörésből való megmenekülés túlzásba menő mámorában nem volt képes meghozni ezt a döntést. Jóllehet, nem indokolta semmi, a tartály végig magában tartotta a rejtélyesből egyszeriben határozottan rosszindulatúvá változott anyagot. Az azonban tiszta volt számára, hogy rendkívül körültekintően kell vele bánni. Így amint az űrhajó leereszkedett a texas-i kikötő betonrámpájára, a rádión előre riasztott tudósok élén sötét arccal trappolt a kamra felé. Útban oda viszont még betértek a sima raktárba, ahol a két konténer közül az egyik, az iszapförtelemtől sötétlő még mindig a polcon várt rájuk. Árván, mellette csupán zúzmarás karima jelezte, hogy valamikor a másik is itt kapott helyet, innen vitték pánikszerűen a mágneses kalickába.
Adam iszonyodva torpant meg az ajtóban, megállásra kényszerítve ezzel értetlen tudósait is. Az edény alján bugyborékoló kékeszöldes csomó fölött nem volt üres a levegő. A bőrszerűen kettéváló buborékokból fehéres füst szivárgott, akár a cigarettacsikkekkel teli hamutálcáról. A sajátságos kavargásból sóvár szemű kislány született, apróra zsugorítottan az edény falai által. Térdtől lefele hiányos, ködös foszlányokká szakadozott, mégis határozottan felismerhető volt rajta kedvenc hálóinge.
A kis Leona!
Ölében szakasztott mását szorongatta annak a mintagyűjtőnek, mely megfoghatatlan lényének otthont adott, csakhogy ebben a nem valódi mintagyűjtőben nem iszap volt, hanem homok. Különös, vészt jósló homok, melynek mintha mindenegyes szemét kézzel csiszolták volna pompa nélküli drágakővé. És a kislány jobb keze könyökig elveszett a homokban. Öt ujjacskája maroknyi adagokat fésült ki belőle, s miközben engedte visszaszóródni, boldogan kacarászott az albínószínek játékán. Aztán megtömte játékedénykéit, és félős izgatottsággal telten átlépte azt a határt, melyen túlra immáron nem terjedt ki a gusztustalan tócsa emlékaurájának fennhatósága.
Adam tántorogva megfordult, de addigra a tudósok már nem voltak mögötte.
A hajó falai eloszlottak a durva sivatag mozdulatlan, fagyott csillagokkal tűzdelt levegőjén.
Utoljára a magányos fantom-sziluett torzult alaktalan fehérséggé - a folt a magasba emelkedett, különös ködrepülővé vált, és elsuhant a messzeségbe. Vissza sem jött többé.
A pikkelyes szkafanderbe bújt, robosztus alkatú kozmonauta pár percig letaglózva ácsorgott, majdnem lábszárközépig a szokatlanul nagy homokszemek közé süppedve. Megroggyant térde, esetlenül lógó karja arról árulkodott, a jelenés óriási katarzist váltott ki belőle. Homlokán ülő harmadik szeme fátyolosan hunyorgott. Éltesen lehajolt, hogy hatalmas lapátkezével egy kis mintát gyűjtsön a tarsolyába, azzal cammogósan visszaindult hátrébb várakozó kompjához. Még az előtt szeretett volna távozni, hogy északról ideér az a félelmetes, áthatolhatatlan, fekete semmi, mely - úgy tűnt - gonosz módon el akarja nyelni a rendszer harmadik bolygójának árván sápadozó holdját.