Amikor hamvas bébi voltam, és mamám kocsiban tolt, az emberek megálltak, hogy megcsodáljanak: - Milyen gyönyörű kisbaba! - mondogatták. A fényképeimen önfeledten nevettem.
Mikor iskolás lettem az emberek azt mondogatták: - Milyen kis butuska, félénk. Mi lesz így belőle? A nagyobb srácok ellöktek, és már sohase nevettem.
Mikor idősebb lettem, rá akartam jönni ki is lehetek én, de anyám mondta: - Gonosz vagy, nem szeretsz! Megijedtem és nem kutattam tovább. És bár tiltották, mindig nagyon szomorú voltam.
Sok évig nem akartam tudni, ki vagyok. Csak éldegéltem egy hamis ködben, amiből már alig láttam ki. És az évek csak egyre teltek. mint a hulló falevelek. Se nem nevettem, se nem sírtam ekkoriban.
Így haltam volna meg lassan. De akkor jöttek ők. Jött sok-sok jóbarát, akik megálltak és megcsodáltak: - Milyen szép vagy! Nem akarsz magadnak társat? Átöleltek és nevettek.
Talán még én is megtanulok nevetni újra, és azt is megtudom, ki vagyok:
Gonosz vagy csodálatos, bátor vagy gyáva, erős vagy gyenge. Laza vagány csaj vagy otthon ülő jókislány. Kurva, gésa vagy örökre szűz. Rasztás, metálos vagy munkabajáró közszolga, akinek nincs véleménye, és hallgat, hogyha bántják.
Talán egyszer még megtudom, ki vagyok.
|