Egyszer az életben mindenki követhet el hibákat, nem? És persze vannak olyan hibák, amiket te helyeselsz, csak mások látnak helytelennek. Na, az én életemet is egy ilyen változtatta meg.

Aznap mind fáradtak voltunk, mert éjszaka megállás nélkül lőttek minket az oroszok. Két év alatt megtanultuk kivédeni ezeket a tűzhengereket, de azért még okoztak kellemetlen meglepetéseket. Reggel egy futár hozta a hírt, hogy az egész századot visszarendelték, egészen az utolsó védvonalba. Mivel nem volt kedvem hegyet mászni, úgy döntöttem, kerülő úton megyek, a hegy mellett, át a közeli patakon. Hans, a legjobb barátom is elkísért.
Épp a hídon mentünk át, amikor hangokat hallottunk az erdőből. Hans nem akarta megnézni, de én elindultam a hang felé. Végül ő is elkísért, de csak ímmel-ámmal. A látvány teljesen letaglózott: két SS legény, előttük egy orosz család, térdelve, arccal a patak felé. Tudtam, mire készülnek, ezért odamentem. Nem tudom, mit akartam, de nem állhattam szó nélkül, amit művelnek. Az egyik srác, aki nem lehetett több 17-nél, éppen az egyik kislányt próbálta fejen rúgni, amikor odaértem.
-Mit csináltak a szerencsétlenek? – kérdeztem tőlük magabiztosan.
-Ivánnak dolgoztak. Feladtak két sebesült bajtársat. Az ilyeneknek veszniük kell!
-De a gyerekeket miért? A kisebb csak 3 éves lehet. – akadékoskodtam tovább. Ekkor azonban hatalmas meglepetés ért. A nő, aki feltűnően fiatal volt, megfordult, és hozzám szólt, németül:
-Kérem uram! Kegyelmezzen! Nem vagyunk árulók! – arcát félig eltakarta, hosszú, fekete haja. Jobb is volt úgy, mert tele volt sebekkel.
Teljesen megdöbbentem a hallottaktól. Az egyig SS hatalmasat ütött a nő arcába, a nála lévő puskával. Végül a másik megelégelve a dolgot, pisztolyt rántott, és a férfi fejéhez szorította, majd lőtt. Szemrebbenés nélkül. Odalépett a síró nőhöz, és újra lőtt. Mindkét test rongybabaként zuhant előre a sárba. A katona újra felemelte fegyverét, ezúttal az alig 10 éves kislányra irányítva azt. Betelt a pohár.

Újabb két lövés hasított a levegőbe. Lelőttem a katonát, aki a fegyvert tartotta, Hans pedig a másik legényt. Megvizsgáltuk a házaspárt. A férfi halott volt, de a nő még lélegzett. Mivel Hans egyházi iskolába járt, lefeküdt mellé, és csendben elmondott egy imát. Addig én a síró gyerekeknek csokoládét és cukorkát adtam. A halottakat eltemettük, a két SS legényt pedig belöktük a patakba.
A kislányokat egy közeli faluba vittük, ahol egy ukrán nő vette magához őket. Minket másnap megtalált a katonai csendőrség. Semmit sem tagadtunk, mert tudtuk, hogy helyesen cselekedtünk.

Utólag visszagondolva, talán mégis hibáztunk: már az elején lőnünk kellett volna, nem kellett volna kivárni, amíg a fiatal katona belekezd a mészárlásba. Hogy mi lesz velünk, nem tudom, de egy biztos: helyesen döntöttünk aznap, ott, a patakparton.