Miután a tábori csendőrök elvittek minket, a Gestapo vett kezelésbe. Nem számítottunk túl sok jóra, de a módszereik meglepően enyhék voltak. Keveset hagytak aludni, mert tudták, előbb-utóbb megtörünk, de nem így történt. Veteránok voltunk, hozzászoktunk már a kegyetlen élethez. Két hét után SS tisztek vettek át minket. A dolog ekkor eldurvult. Szinte minden nap eltörték egy csontunkat, aztán egy héttel később, mikor már majdnem beforrt a seb újra. Egy idő után már fájdalmat sem éreztünk, de a tudat akkor is rossz volt.
Ami a családunkat illeti, semmit sem tudtunk róluk. Hansnak nem volt se felesége, se gyereke. Egyedül a testvérét féltette, aki Hamburgban volt ügyvéd. Az ügyvédekre egyébként is rossz sors várt akkoriban. Úgy négy hónapja ülhettünk, amikor az egyik őr adott néhány márkát cigarettára és ételre. A börtönben nagyon jól ment a feketepiac, ezért hamar szereztünk gyógyszereket, de ami a legfontosabb, drogokat. Ópiummal enyhítettük a fájdalmunkat, és közben el is feledkeztünk arról, hogy már két hete békén hagynak minket.

Mint később kiderült, az őrség nagy részét frontszolgálatra küldték, a gestapósok meg másokkal voltak elfoglalva. Kaptunk néhány dezertőrt is, akik szerint az oroszok már elérték a német határt, és hamarosan megkötik a békét. Azonban mi nem akartunk várni a békére, inkább cselekedtünk. Már nem volt veszteni valónk, ezért inkább mindent feltettünk egy lapra. Amikor az oroszok már érezhetően közel voltak, összeszedtük minden erőnket. Megtisztálkodtunk, ahogy a körülmények engedték, és felöltöttük a többiektől kapott ruhákat. Olyanokat kerestünk, amik nem voltak szakadtak, egyszóval kinéztünk benne valahogy. Magunkhoz vettünk egy csomag levelet, amit a többiek írtak a családjaiknak. Így indultunk el a kijárat felé.

Az ajtók nyitva voltak, mert a lakatok az óvóhelyekhez kellettek. Probléma nélkül eljutottunk a főkapuig, ahol egy rohamsisakos lány jött velünk szemben. Hans megállt, jól tudtam, hogy miért.
-Gyere! Ha idáig eljutottunk, most nem adhatjuk fel! – bíztattam.
-De… De az a lány… - akadékoskodott tovább.
-Én is látom, de meg kell csinálni!
Belemarkoltam a karjába, és elindultunk. A lány tekintete akaratlanul is megtalált minket. Mintha a patakparton térdelő nő szelleme jött volna vissza, ahogy fekete haja félig eltakarta az arcát. Ahogy elmentünk mellette, sietősre vettük a dolgot, és elindultunk a kijárat felé.

Úgy jöttünk ki, ahogy bementünk. Mindenféle feltűnés nélkül. A káoszban senkinek sem tűnt fel két élőhalott az utcán. Megkerestük a bajtársaink még élő rokonait, és átadtuk a leveleket. Tudtuk azonban, hogy a háborúnak még nincs vége…