Nahát, te még itt vagy? – dörzsölte meg álmosan a szemét Kis Rózsaszín, mikor a reggeli napsugár felcirógatta.
- Itt vagyok. Persze, hogy itt vagyok – jelentette ki magától értetődő hangon Lila Köd. – Vigyáztam az álmodra.
A Kis Rózsaszín jól esően nyújtózott egyet. Ez igazán kedves tőle! -gondolta magában. Kedves dolog vigyázni valaki másnak az álmára. De ahelyett, hogy megköszönte volna, felült, és nagy kerek szemekkel, mint aki semmit sem ért, ártatlan hangon megkérdezte.
- Te tudsz vigyázni az én álmomra? Én azt hittem, az álmokra nem lehet vigyázni.
- Pedig lehet! – húzta össze szemöldökét szigorúan Lila Köd. – Itt ültem, és vigyáztam az álmodra, hogy el ne lopják.
- Hogy el ne lopják... -mosolygott szemtelenül a Kis Rózsaszín. – És mi van, ha valami borzasztóról álmodtam volna? Azt bizony, jobb lett volna, ha ellopják, mikor alszom.
- Borzasztóról álmodtál? –kérdezte aggódva Lila Köd.
- Nem –vallotta be szemlesütve a Kis Rózsaszín. – Igazság szerint, gyönyörűt álmodtam.
- Na, látod! –sóhajtott diadalmasan Lila Köd. –Aki nincs egyedül, az szépet álmodik. És a szép álmokra vigyázni kell.
A Kis Rózsaszín zavarba jött. A kék madár jutott eszébe. Akkor érezte ilyen jól magát. De aztán,huss! egyik pillanatról a másikra elszállt, és utána nagyon egyedül érezte magát. Mi lesz, ha ez a Lila Köd is eltűnik egyszer? Már épp kezdte megszokni, hogy egészen jól elvan egyedül.
- Közelebb ülhetek? – kérdezte váratlanul Lila Köd.
- Közelebb? Mégis minek? Elég közel vagy! Mindent hallok, mindent látok –hebegett rémülten a Kis Rózsaszín.
- Értem – sóhajtott Lila Köd, pedig igazából semmit sem értett. – Nem akartalak zavarba hozni.
Sokáig ültek szótlanul. A Kis Rózsaszín erősen szorította a felhő szélét és lóbálta a lábát, és közben folyton a Lila Ködre gondolt. Mégis csak jó lenne, ha a Lila Köd közelebb ülne hozzá. Egészen közel. Olyan közel, hogy szinte összeérjenek a színek bennük. Igen, az jó lenne...
- Ne haragudj! Megijedtem –szólalt meg nagy sokára.
- Megijedtél? De mégis mitől? Olyan ijesztő vagyok? – és Lila Köd olyan figyelmesen nézte Kis Rózsaszínt, mintha épp most akarná megtanulni.
- Megijedtem, hogy... hogy... hogy elveszek. Elveszek, ha közelebb jössz.
A Lila Köd egy egészen kicsit közelebb húzódott a Kis Rózsaszínhez.
- Nos? Látod! Közelebb jöttem, és nem vesztél el.
A Kis Rózsaszín ragyogni kezdett.
- Ez érdekes! Ha közelebb vagy, nem félek.
Most már a Kis Rózsaszín ült a Lila Köd mellé. Egészen mellé. Olyan mellé, hogy a két szín közé semmilyen más szín nem fért.
- Rendes tőled, hogy vigyáztál az álmomra.
- Örömmel tettem – nézett nagy komolyan Lila Köd a Kis Rózsaszínre.
- Pedig, azt mondják, senki nem tesz semmit ok nélkül. És erre tessék! Te csak úgy itt maradsz, és vigyázol az álmomra.
- Tudod, nem lehet mindenki álmára vigyázni. Van, aki nem is álmodik. Van, aki fél álmodni, így hát le sem hunyja a szemét, nehogy megtörténhessen vele az álmodás. Egy kicsit örökké ébren van. Nagy dolog, ha találsz valakit, akinek vigyázhatsz az álmára.
- Nagy dolog – bólogatott egyetértően Kis Rózsaszín. – Akkor ma este majd én vigyázok a Te álmodra, ha megengeded.
- Megengedem – felelte vidáman Lila Köd. – De messze még az este! Addig megmutatom neked az Elfelejtett Pillanatok birodalmát. Kapszkodj belém! Indulunk!
És a Kis Rózsaszín úgy ölelte át a Lila Ködöt, mintha sohasem félt volna attól, hogy egy napon, elveszítheti a saját színét. |
