Az igazi áldozat

Még sosem voltam annyira elveszett, mint aznap este. Végig a torkomban lüktetett a szívem. Nemcsak a sok véres hulla miatt, hanem azért is, mert tudtam, iszonyat nagy szerencsém van. Azokban a pillanatokban fel sem fogtam, hogy a bajtársaim és a barátaim mind meghaltak. Talán ezt érezheti egy újszülött is? Igen! Mintha újjászülettem volna. Először fáj, aztán nagyon fáj, végül rájössz, mennyi minden történhetett volna. Engem is lefejezhetett volna egy faág, az én testemet is széttéphette volna az összetört üveglemez, és engem is maga alá gyűrhetett volna a leszálló gép. Egyedül túlélni valamit nem kis teljesítmény. Bár ha tudtam volna mi vár rám, talán inkább a halált választom. Akkor, ott helyben és gyorsan.
Jóval éjfél után találtak csak meg. Két közlegény a 3. zászlóaljból. Az egyik majdnem elhányta magát, mikor bemászott a roncsok közé. Ők se hitték el, hogy egyedül én éltem túl. Adtak vizet és valami fehér tablettát. Nem voltam túl jó állapotban, ezért a fegyverüket átkarolva vittek el a roncstól. A főhadiszállás, ahová a századuk letelepedett egy csűr volt. Észak felé egy hatalmas polder terült el. A hollandok még nem tudták, hogy az egész hadosztályt bevetették, de azt már igen, hogy itt van az egyik század. Három órán keresztül vaktában lőtték a pajtát. A két legény becibált az épületbe. A parancsnok egy főhadnagy volt, aki igen szigorúan nézett rám. Talán nem tetszett neki, hogy kiszakadt a zubbonyom. Jó alaposan végigmért, majd elkezdte kiosztani félelmetesen gépi parancsait:
-Ellátni, megitatni, felfegyverezni! Második szakasz, harmadik raj! Kap 10 percet! – hadarta el lényegretörően. Nem mintha zavart volna, de azért többre számítottam egy ilyen landolás után. Vitorlázógéppel leszállni nem egyszerű, de lezuhanni vele kész katasztrófa. Én voltam az élő bizonyíték: 10 emberből 11 meghalt. Miközben nagyjából összeszedtem magam egy mogorva tizedes lépett be az épületbe. Odalépett a hadnagyhoz, majd szalutálás nélkül jelentett neki:
-Uram, megvan az emberünk, de a család fegyvert fogott rám.
-Nem tudta elintézni, csak egy holland paraszt az ég szerelmére! – idegeskedett a hadnagy.
-Az istenit Jochen pisztolya van! Beléptem a házba, és majdnem lelőtt. Kell még két ember! – válaszolta a tizedes minden protokoll szabályt megszegve.
-Mindenki a mellvéden van, de itt ez a sebesült – mutatott rám – vidd el őt! Majd fedez, amíg bemész!
-Rendben! – fejezte be a tizedes, majd odajött hozzám és felsegített. – Na, gyere öregem! Munkánk van!
Nem kérdeztem, mit kell csinálni. Talán csak egy informátor kell, gondoltam magamban.

A házhoz érve a tizedes elővette Lugerét, én pedig a Kar 98-as puskámat. Letérdeltem az ajtó elé, ő pedig benyitott a házba. A holland férfi két méterre sem volt tőlem. Egy ósdi, angol pisztolyt tartott a kezében, majd mikor meglátott összerogyott, és bőgni kezdett. A tizedes azonnal berohant a házba, és kirúgta a kezéből a marokfegyvert. Szétnézett a szobában, majd felment az emeletre. Egyedül maradtam, az összetört holland férfival. Nem láttam benne az ellenséget, pedig próbáltam annak képzelni. Csak sajnáltam. Aztán a tizedes letrappolt a lépcsőn, hónalja alatt egy alig tíz éves kislánnyal. A döbbenettől lemerevedtem. A puskát leengedtem a földre, és mélyen a tizedes szemébe néztem. Ő visszanézett, majd ennyit mondott:
-Kell! Kell a túlélésünkhöz! – majd lendületből kifordult az ajtón, mintha ott sem lettem volna. Még egyszer ránéztem a holland férfire, majd a gyerekrabló után indultam.
-Mégis minek nekünk egy kislány?
-Szükségünk van rá, különben szétszednek minket. Mind meghalunk, ha nem hozunk áldozatot. A témát lezártam. Hálás lesz még ezért, abban biztos lehet.
Visszaértünk a pajtához. A főhadnagy szemügyre vette a túszt. Biccentett egyet a tizedes felé, aki elvitte a kislányt. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. A tiszt egy ideig még rendezgette az asztalát, majd kiment a mellvédhez. Utána mentem.

A homokzsákok tetején egy fehér zászlót lengető ejtőernyős állt. Mellette a hadnagy, az mellett a tizedes, hóna alatt a kislánnyal. A túloldalt két holland tiszt figyelt. A hadnagy kezdte a beszélgetést:
-Holland katonák! A német Luftwaffe ejtőernyősei vagyunk. Felszólítunk titeket, hogy azonnal adjátok meg magatokat.
A válasz egy holland századostól érkezett:
-Eltévesztette hadnagyúr! Ez itt Hollandia! És önök ellenségek! Ezért a 12. gyalogezred minden katonájának nevében felszólítom önöket a megadásra!
-Adjanak szabad utat, és elvonulási lehetőséget! – a hadnagy tehát védekezőre vette a figurát. Merre menne? A határ messze van. Talán menetelnénk két-három kilométert, aztán újra befészkelnénk magunkat valahova.
-Nem áll módomban elengedni egy ilyen zsákmányt! – érkezett a válasz.
-Amíg nem engednek el, félóránként kivégzek egy túszt! Kezdem vele. – a tizedes fél kézzel felemelte a kislányt – Remélem, megértették! – lelépett a homokzsákról és eltűnt a mellvéd takarásában.

Sokat gondolkodtam. Kegyes hazugság volt. Menti az embereit. Egyetlen túsza van, de elfogathatna legalább tizet, mégsem teszi. Csak blöfföl. Nem akar vérfürdőt rendezni. De vajon kivégzi a lányt?
A szerencsétlen két marcona ernyős szorításában ült. Egy fiatal srác csokoládét akart neki adni, de a két őr elhesegette onnan. Közeledett a határidő. Mindenki ideges lett. A csapat fele csak ki akart jutni, a másik fele a kislányra gondolt. Ha ki is jutnánk, ezért akár még hadbíróság is várhat bennünket. Öt perccel a határidő lejárta előtt a srác felemelte a puskáját, és a kislány egyik őrzőjére fogta. Egy másik, még fiatalabb a főhadnagyra irányította a fegyverét. Végül egy 30-as őrmester géppisztolyát a sarokban ülő bajtársaira tartotta. Lázadás. A német ejtőernyősök fellázadtak a saját parancsnokuk ellen. Odakint, a mellvéden újabb katonák emelték fel fegyverüket.
A hadnagy szigorúan végignézte őket, majd megszólalt:
-Mi az isten folyik itt? Lázadás az ejtőernyősök között? Egy sz*ros holland gyerek miatt? És a többiek élete? – érezhetően rátalált a lázadás okára – Az sz*rt se ér maguknak?
Páran letették a fegyvert, de a keménymag meg sem moccant. Végül az őrmester szólalt meg elsőként a lázadók közül:
-Megölünk mi bármennyi hollandot, de egy kislányt soha! Nem tennénk ezt, ha a parancsnok úr nem kényszerítene rá! Ha elengedi a lányt, az utolsó csepp vérünkig harcolunk az ellenség ellen.
Alig fejezte be mondókáját, lövés dördült. A tizedes volt az. Kezében a füstölgő pisztoly, mellette a földön a kislány. Gyönyörű, könnyekkel áztatott arca helyén csak egy véres csomó maradt. A tizedes felvette a géppisztolyát majd megszólalt:
-Vita lezárva! A túsz kivégezve. Tegyétek le a fegyvert!
A lázadók most már teljesen leblokkoltak. Az egyik fiú összerogyott és elsírta magát, a másik eldobta fegyverét és sikítozva kirohant az épületből. Ha a kintiek nem kapják el, belefut a hollandok géppuskatüzébe. A bent lévők összenéztek, és a főhadnagy biccentésére a lázadókra vetették magukat. Kicsavarták kezükből a fegyvereket, majd elkezdték püfölni őket. Nem tudom, meddig ütötték volna őket, de a holland fegyverek hirtelen elhallgattak. A géppuskák kerepelését lánctalpcsörgés váltotta fel. Hirtelen mindenki elfeledte eddigi problémáját, és egy emberként hegyeztük füleinket. A kintiek közül felordított valaki.
-Itt a felmentő sereg! Panzerek, mindenfelé a polder túloldalán!
Hatalmas üvöltözés vette kezdetét. Megmenekültünk, most már biztos. A páncélosainknak senki sem tud ellenállni. A valóságba csak a colos tizedes látványa rántott vissza: keresztet vetett, majd felemelte a halott kislány testét. Kivitte a pajtából, hogy hova azt nem tudtam meglesni. Hiába tomboltak körülöttem mindenfelé, nem tudtam elfelejteni a kislányt. Ezzel azonban nem voltam egyedül. A fiatal srác ott kuporgott az épület másik sarkában és bőgött. Túl fiatal volt még ehhez a sok szörnyűséghez. Engem is megrázott az eset, de a legjobban akkor keseredtem el, amikor rájöttem, még ha akarnék, akkor se tudnék sírni. Már hiányzott belőlem valami, ami kiváltotta volna a sírást. Nem voltam több 25-nél, és mégis. Ennyit jelentene néhány hónap háború. Ez volt a második bevetésem, és máris ennyire embertelen lettem. Nem találtam rá választ.

A súlyos sebesülés miatt leszereltem. Később visszahívtak a deszantosokhoz, de csak kiképző lettem. Nem kértem többet a háborúból. Vívják azok, akik nem félnek megölni egy kislányt.