A Bári határnál nőttem fel, ami földrajzilag Bár és Mohács között van. Bár akkor körülbelül 800 lelket számlált. A tőlünk Mohács felé húzódó rész a Mohácsi Szőlőhegy. Az akkori csendes, tanya jellegű Szőlőhegy azóta üdülőteleppé fejlődött. A Duna sokakat vonzott magához és a városok lakói odajártak kikapcsolódni. A tavasz csodálatos volt, mikor a természet újraéledt, a nyár hosszú, forró, az ősz színes és szürettől mozgalmas. De a tél hideg volt és akkor még sokat esett a hó. Az ég kék volt, a hó ropogott a lábunk alatt és a hideg egészséges pírt festett arcunkra.

Szerettem az évszakokat, mindegyiket más oknál fogva. A telet azért, mert téli szünetkor két-három hétig játszhattam. Szerettem a karácsonyt és varázslatos hatással volt rám és szomszédunkra, az idős Kati nénire. Sok közös vonásunk volt Kati nénivel: mindketten szerettük a virágokat, a havat, sütni, főzni, díszíteni, énekelni és táncolni. Volt valami, ami nem volt közös bennünk: Kati néni szeretete a csökönyös öreg tacskója iránt, akiről állítottam, hogy utált engem, mert örömét lelte abban, hogy megkergetett és vicsorítva megugatott. Akkor még azt hittem, okosabb voltam Csibinél, mert gyorsabban futottam és ha kellett, fára másztam előle. Egy nap Kati néni a kutyáját kereste nálunk. Ígértem neki, hogy hazaviszem azt az akármit, ami vicsorított rám, megugatott és megkergetett. (Persze) Miután mindenki a kutyát kereste és senki sem találta, átmentem Kati nénihez Csibi után érdeklődve. A problémára azonnali választ találtunk, amikor Csibi az ágyból kidugta fejét és hangosan, szokásos sivító hangján megugatott. Ez a nap sok örömöt okozott Kati néninek és nagy csalódást nekem.

De térjünk vissza az évszakokra, különösen a karácsonyra. Egyikünknek sem volt sok pénze dekorációra, ezért csokipapírt gyűjtöttünk, és abba diót csomagoltuk. Volt valamennyi szaloncukor is a fán meg papír lánc, amit az iskolában készítettem. A fáink nem voltak magasak, mert a nagy fák sokba kerültek, de nagyon örültünk nekik. Minden szent este meglátogattuk egymást vacsora után, ami általában úgy kezdődött, hogy felugrottam a székről és miután kabátot húztam, rohantam Kati nénihez, amilyen gyorsan tudtam. Ő már várt és én kíváncsian néztem a karácsonyfájukat, gyertyát, csillagszórót gyújtottunk és énekekre fakadtunk. A gyertyafény a csillagszóróval meghitt hangulatot teremtett. Mindig megkínált finomabbnál is finomabb süteményeivel, aztán mentünk hozzánk. Ott is lekapcsoltuk a villanyt és gyertyát gyújtva énekeltünk a karácsonyfa előtt. TV-nk nem volt, de bekapcsoltuk a rádiót, ahol történeteket, énekeket és zenét hallgattunk. Karácsony napján a két család együtt ment a bári templomba, sokszor csillogó, fagyos, ropogó havon lépkedve. Az ég kék volt, és a hideg egészséges pírt festett arcunkra. Kislányként is éreztem az emberek egymás iránti szeretetét és az ünnepek szent hangulatát. A szeretet melege átjárta a hideg templomot. Azon a napon felebarát volt mindenki, kezet fogtunk egymással és úgy énekeltünk, hogy mindannyian szeretet teljessé váltunk. Nehéz lenne eldöntenem, hogy a templomban töltött idő, vagy Kati nénivel átélt perceim voltak meghatóbbak. Azt hiszem, mindkettőért egyformán hálás voltam. Az évek elszálltak és Kati nénivel való látogatásaim rövödek lettek mert vőlegényem szüleivel töltöttem a szentestét, de a délután még mienk volt. 1986-ban Ausztriában voltam menekült táborban, mikor megtudtam, Kati néni meghalt. Szomorúan érintett, hogy nem mehettem temetésére. Akkor még börtön büntetés járt volna azért, mert elhagytam Magyarországot. 1988-ban Torontóba érkeztem és ott töltöttem első kanadai karácsonyomat. Akkor férjnél voltam és férjem családjaval együtt mentünk magyar éjféli misére. Soha nem felejtem azt az éjt. Csendes volt, mint legtöbb szent este és hasonló meghitt érzés vett körül, mint amit a Kati nénivel töltött karácsonyok hoztak. Hó nem volt, de mikor mise után kimentünk a templomból óriási pelyhekben hullott a hó. A meglepetéstől alig kaptam levegőt. Minden csodás, tiszta, hófehér volt és csendes, mint mindig, mikor havazik. Felnéztem, mint szoktam, amikor a havazást ámulom, és a sűrű hóesésben egy fényes csillagot láttam. Aztán könycsepp pergett arcomon végig és Kati nénire gondoltam. Mikor megkérdeztem mindenkit hogy látták-e a csillagot azt kérdezték: milyen csillagot? A mai napig sem tudom mi történt, de állítom, hogy a sűrű hóesésben láttam egy csillagot.