Hosszú még az este. Süket virágok portyáznak a tó körül. Elment az idő. Egy szakadt ruhás alak festi majd kékre az eget, ha eljön a pirkadat.
Próbál pihenni a csend egy kiszáradt medence körül, ahol a töredékein kúszó növények élik meg holnapjukat.
Keresik a magányos utak az arra járó szappanbuborékokat, melyek zsenge s friss szájból, lágy fuvallattal érkeznek a játék kedvéért.
Merre nézzek , hogy ne szúja ki a szemem az éhség? Itt még por se méltatja dörgölésre a szemet! Itt még hegy se tornáztatja a lábat!
Itt a kezdetet a vég, a holnap már a feslett múlt, s a jövő jelene a megidézett vér festette Kánaán kelepcéje a hit mezsgyéjén a hitegetők országában.
|