Romló falakon függ, tábort vert az idő Enyészet denevérszárnyaiba redőzve Nézi, amint sarjad, elhull, s újra kinő Harmatos füvekre ezer nap jő győzve
Pusztul a táj, ma már felismerhetetlen Talán út volt, mi egykor oda vezetett S kastély a szirten, mi dacolt fegyver ellen Körötte a lanka víz-árok lehetett
Eképp lát a gyermek, ki lassan közelít Nap ellen árnyékot von kicsiny tenyérrel Akár vitéz őse, de ő méláz, szelíd Porló kőben jelet talál, s oda térdel
Kis kereszt az, miért inat, nyakat vágtak Kezével, mint szellő, gyöngéden simítja Nem, nem láthatja már, ahogy apja vágtat S az ostromló hadat büszkén hogyan írtja
Fölkelve földet perget ujjai közül Dombocska marad mögötte zászlóval Hasonlót épített, igen, ennek örül S lépdel, amíg hátul anyja meg nem szólal
Hívja búsan, hívja oly szépen, kérlelőn Szemében, mint drágakő, könnycsepp felragyog Tekintete ott függ a messzi dombtetőn Eszébe jutnak rég eltemetett napok
Karjában dedjével immár visszafordult Lépte nyomán por kél, hintve szemfedőnek Nap heve erőtlen, vérvörösbe csordul S a holnap reménysége elnyeli őket
2006-12-19 |