Véletlen volt-e, vagy a sors keze,
égi akarat, természet szeszélye,
két fiatal lányt mi elvitt Csepelre,
egy kis sínek melletti helyre?

Az egyik Te voltál, a másik én,
ez barátság sem volt az elején.
Ki mos? Ki az ki mosogat?
Gyerekesen nagy volt a had.

A mosatlannak mennyi a fele,
s ruháját másnak ki nem teregette?
bennünk merültek volna e kérdések fel?
Ma ezt Te, de én sem hiszem el.

Sok év telt el azóta, ugye Iluskám,
azóta fogyott, de szaporodott is a család.
édes szeretteket vesztettünk mi már,
s zokogva fogtuk át egymás nyakát.

Hálóját fonta a barátság kötele
s ebbe zárt mindkettőnket bele.
Egyre többen lettek a vékonyka szálak,
mik az évek során egy kötéllé váltak.

Ezt a kötelet olló nem vágja,
a hálót más meg sem látja.
Irigység, bosszú nem állhat közénk,
négy karunkkal együtt rombolnánk szét.

Megosztom veled mi engem bánt,
ha van, ha nincs, ha fáj.
Nevetsz, ha az élet jó velem,
és én örülök neki veled.

Sírd el bánatod nyugodtan nekem
s bánatos szememből könnycsepp pereg.
Ha távol van is, nem láthatod,
vigaszom átszárnyal a határokon.

Ha magam lépem a határokat át,
mindig van ki tárt karokkal vár.
Soha nem felejtem el ezt neked,
ha megyek szívemben ott leszel velem.

Most könny szalad a szemedbe, tudom,
de ne sírj, feleslegesen hullatod.
Nevessünk együtt hangosan,
töröld már meg arcodat!

Mousa Tünde