Alig élsz és már meghalsz
de mindenütt nyomot hagysz.

Lépted a lágy homokban
egy virág mellett maradt.

Mi közt' volt, a pillanat:
órák szelte évszázad.

Kelő, sárga nappal jössz
hiába takarta köd.

Bölcselmet úgy kerestél,
úszó felhőt követtél.

Széllel messze jutottál
idegenben otthon várt.

Vándoroltál utadon,
nem léptél ki kapudon.

Elhagyott, ki barát volt
harmat lett tanítványod.

És szeretetre leltél
egy kopár hegy peremén.

Láttad a tűz ormait,
eldobtad aranyaid.

Láttál bölcset, bús királyt,
tengert szelő kősziklát.

Csillag lett a társaddá
ember tett áldozattá.

Mész. Nem viszel egyebet,
könnyeidet, véredet.

És emléked benne lesz
minden napfelkeltében.