| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
A korcsolyabajnok Ideje:: 12-30-2006 @ 10:54 pm |
|
|
|
|
17 éves voltam, amikor az egész életem megváltozott. Már a november is jeges hideggel köszöntött ránk, mintha előre sejtett volna valamit a levegőben lappangó tragédiából.
Napsütötte novemberi szombat délután volt, bár a hőmérő higanyszála nem akaródzott 3-4 fok fölé kúszni. Hosszú hetek után végre sikerült rávennem Alizt, a legjobb barátomat, hogy kijöjjön velem korcsolyázni a kedvenc kis jégpályánkra.
Sokat betegeskedett akkoriban, reméltem a friss levegő jót fog tenni neki.
Imádott velem korcsolyázni, és belőle is lehetett volna profi versenyző, ha úgy akarja. De nem akarta. Engem viszont mindig bátorított és támogatott versenyek előtt, után, közben. Életvidám és mosolygós volt mindig. Egészen addig a télig...
Azon a szombaton tehát minden olyan volt, mint régen, amikor kicsik voltunk. Nagyokat estünk, nevettünk, és újra a régi tűz égett a szemeiben.
- Dávid! – zihálta kimerülten – Nem bírom, muszáj leülnöm...
- Dehát... még csak fél órája vagyunk itt...
- Értsd meg kérlek... nem megy... – mérhetetlen szomorúság volt a hangjában.
- Jól van, megértettem.
Egy padhoz segítettem, ahol a cuccaink voltak, és leültünk. Miközben a korcsolyákat csatoltuk le, így szólt:
- Dávid... el kell.. mondanom neked... valamit...
- Mondd csak bátran!
- Nézz a szemembe! – fáradtan csillogó zöld szemébe néztem, és éreztem, hogy nem lesz jó amit mondani akar... – Tudod, hogy mostanában sokat betegeskedtem...
- Igen, ezt tudom, de...
- Ne szakíts félbe! – emelte fel apró ujjacskáját – Én már... én már soha többé nem leszek egészséges, talán csak néhány hetem van hátra...
Hitetlenkedve néztem rá, és arcába vágtam az első dolgot ami eszembe jutott:
- Hazudsz! – mondtam halkan – Hazudsz! HAZUDSZ! – üvöltöttem szinte.
Azt sem tudtam mit csinálok, csak felpattantam és teljes erőmből futni kezdtem. A szemében csillogó könnyek azonban végig kísértettek. Minél messzebb akartam kerülni tőle. Nem akartam látni azt a smaragdzöld szemet, azt a mosolyra húzódó ajkat, azt a szép, ártatlan arcot.
Mikor a futástól végleg kimerülten a hóba rogytam, eleredtek a könnyeim. Nem láthatott senki, így a könnyeimet sem kellett szégyellenem.
Felettem az ég sötétedni kezdett, és a tagjaim is elgémberedtek a hóban, ideje volt hazamennem. Akkor vettem észre, hogy a táskám is, a korcsolyám is a jégpályánál maradt. Odamenni nem sok értelme lett volna, egyrészt, mert már bezárt, másrészt, mert már tuti, hogy nem lett volna ott. Bíztam benne, hogy Aliz magához vette.
Igyekeztem összeszedni magam, és a gondolataimat mire hazaértem, hogy az anyám kivételesen ne faggasson a hülye kérdéseivel., de sajna így sem úsztam meg teljesen. Oda se figyeltem mit válaszolok, teljesen máshol járt az agyam. Végül ő is belátta, hogy jobb, ha elenged.
Magamra zártam az ajtót, beültem a legsötétebb sarokba, és magam elé meredtem.
Napokig tengődtem így. Nem szóltam senkihez, szinte alig ettem valamit és az időm 99%-át magam elé meredve töltöttem. Fogalmam sincs mi volt az, ami kirángatott ebből a helyzetből. Talán az, hogy rájöttem, nincs értelme elzárkóznom a dolgok elől, attól nem fog kevésbé fájni, és csak elvesztegetem azt az időt, amit vele tölthetek még. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy találkozzak vele. Akárhányszor megláttam az utcán, tele lett a szemem könnyel. Féltem beszélni vele, nem akartam elárulni a gyengeségemet.
Lassan el kellett kezdenem a felkészülést az országos bajnokságra. Mint mindig, Aliz most sem hagyott ki egyetlen edzésemet sem, pedig láttam, hogy egyre rosszabbul van. Sápadt volt, és a szeme sem fénylett már. Mégis erőt adott, hogy ott volt. Régen mindig megvárta, hogy kijöjjek az öltözőből, de mióta elmondta mi a helyzet ő is került. Láthatta mennyire kikészültem, nem akart még több fájdalmat okozni, az edzésekre mégis eljött.
1 héttel a nagy verseny előtt kaptam egy telefont, hogy nem tud felkelni az ágyból, de engem látni akar. Minden bátorságomat összeszedve mentem el hozzá. Mielőtt bekopogtam volna az ajtón, megálltam és mély levegőt vettem, majd nyugalmat és mosolyt varázsolva az arcomra beléptem.
- Szia! – köszönt erőtlenül, minden erejét összeszedve rám mosolygott.
- Szia! – mosolyogtam, de ezúttal nem kellett erőltetnem. – Hogy vagy?
- Jól...köszi...
- Na jó, nem ez volt a legjobb kérdés...
- Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy.
Az egész napot az ágya szélén ülve töltöttem, Beszélgettünk, vagy csak csöndben néztük egymást, megetettem, mikor az anyja behozta az ebédjét, éberen vigyáztam az álmát mikor elaludt.
Estefelé ideje volt hazamennem. Attól kezdve minden nap edzés után beugrottam hozzá néhány órára, és láttam mennyire hálás érte. Minden nap megígérte, hogy a versenyen ott lesz, ha ággyal együtt viszik is. Mosolyogtam, nyomtam egy puszit a homlokára és így búcsúztam:
- Jól van Bogár, légy erős! Biztos vagyok benne, hogy ott leszel. – de tudtam, hogy nem így lesz.
A verseny napján még egyszer beugrottam hozzá. Már arra sem volt ereje, hogy a fejét felemelje. A szokottnál is sápadtabb volt, szeme élettelenül nézett rám. Elszorult a szívem.
- Beugrottam, hogy ágyastul magammal vigyelek. – viccelődtem. Erőtlenül mosolygott.
- Tudtam, hogy így lesz.
Leültem mellé, és forró homlokát simogattam. Kezével az éjjeliszekrény felé nyúlt, keresett valamit, amit később az én kezembe csúsztatott. A kedvenc medálja volt láncra fűzve.
- A Tied, ezt Neked akartam adni. A lánc a Te nyakadra van csináltatva, elküldtem anyut az ékszerészhez... – lassan, szaggatottan, erőlködve beszélt, el akartam csitítani, de nem hagyta - ... Azt szeretném, ha hordanád és mindig eszedbe jutnék róla... – nem tehettem róla, kicsordultak a könnyeim – Hé, ne sírj már! Légy erős, látod én is az vagyok. Itt foglak várni a verseny után, menj, el ne késs, és nyerd meg... nekem! – Többet nem tudott mondani, elfogyott az ereje.
Jéghideg kezét még mindig szorongattam. Csukva volt a szeme, mégis tudtam, hogy csak alszik. Elbúcsúztam tőle. De ezúttal nem a homlokát pusziltam meg, hanem a száját... nem tudom mi volt az, ami azt súgta, helyesen teszem.
Hangtalanul kiosontam a szobából. Könnyeimet törölgetve nyakamba akasztottam a láncot, és útnak indultam.
A versenyen minden a legjobban alakult. Bár a papírforma szerint nem én voltam az esélyes, valami földöntúli erő ösztönzött, végülis én nyertem.
Ujjammal a medált kerestem, és amikor megéreztem az ezüst hideg érintését a bőrömön, tudtam, hogy mindennek vége, és azt is, hogy mégiscsak eljött engem megnézni... onnan fentről...
Nem törődve senkivel és semmivel, azonnal Alizékhoz rohantam, de elkéstem. Arcán cinkos mosollyal ment el. Nem szenvedett, álmában távozott.
Nem tudtam sírni, mintha hirtelen elapadtak volna a könnyeim.
Részvétet nyilvánítottam a szüleinek, és elindultam, magam sem tudtam merre. Annál a kis jégpályánál kötöttem ki, ahol annyi délutánt töltöttünk el együtt...
Azon a napon egy darabot elveszítettem magamból, és azóta sem találtam meg. Korcsolya soha többé nem volt a lábamon, pedig tudtam, nem akarná, hogy abbahagyjam. Nélküle azonban már semmi sem volt a régi...
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-30-2006 @ 10:54 pm
| Hozzászóló: zsuka49 (Ideje: 12-31-2006 @ 04:43 am)
Comment: De szép, megható kis történet. Kár, hogy nem egy nappal előbb tetted a versenybe. Tuti nyerő lett volna szerintem!:))
Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: parakalo (Ideje: 12-31-2006 @ 08:55 am)
Comment: Nekem is nagyon tetszett. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: soman (Ideje: 12-31-2006 @ 09:43 am)
Comment: Nem tudom, igaz történet-e, de nagyon jól megírtad. Pedig az ilyen érzelmi témájú prózákon könnyen el lehet csúszni. Neked sikerült siklanod. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Netelka (Ideje: 12-31-2006 @ 10:56 am)
Comment: Meghatóan szép történet. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 12-31-2006 @ 01:13 pm)
Comment: Netelka! Köszönöm :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 12-31-2006 @ 01:14 pm)
Comment: soman! A történet nem valóságon alapul, inkább egy álomfoszlányon. Köszönöm a véleményedet :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 12-31-2006 @ 01:15 pm)
Comment: Zsuzsi! Köszönöm :))) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: vp_rozika (Ideje: 01-01-2007 @ 04:34 am)
Comment: Tegnap, mikor írásod olvastam, még egészen más hangulatú hszt írtam volna, ha képes lettem volna rá. Jó, hogy aludtam rá egyet és így olvashattam viszont válaszodban, hogy csak a képzeleted szüleménye az egész. Nagyon megható, elgondolkodtató, és nem győzöm hangsúlyozni, örülök, hogy nem valós a történet. Legjobban a tizenhét éves kamasz éretlen, kissé durvának ható viszonyulásának megformálása tetszett. Különösen az ilyen korú fiúkra igaz, hogy felvállalás helyett a menekülést választják, amiért azután persze többszörösen szenvednek. Gyönyörűen fejezed be a könnyfakasztó történeted. Fogadd szívből jövő gratulációmat! Rozika (kérlek, ne okozz csalódást olvasóidnak, mert a regényed folytatását is nagyon várom!!!) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Minilany (Ideje: 01-01-2007 @ 01:30 pm)
Comment: Kedves Rozika!
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásodat :) Igyekeztem a helyébe képzelni magam, és úgy leírni. Én se vagyok sokkal több mint 17, fiú meg pláne nem vagyok, úgyhogy ez egy érdekes helyzet volt :)
Ami pedig az Angyal című írásomat illeti (ha arra gondoltál) akkor azt nem terveztem több részesre :) De talán majd írok egy másikat :)
Timy |
|
|
|
|
|
