Ingyom-bingyom, nyuszi a lét, félelem,
Kitt-katt az időm, üt-ver, én: szétesem…
Majd összeraksz a steril üvegfal mögött…
Ilyen-olyan dínom-dánom, remények között
Kipp-kopp a cipőm megint, rohan, ihaj-csuhaj,
Sitty-sutty, leszáll az éj, eljön a duhaj,
Szétzilált párna, a csillagos mátka átka,
Bimm-bamm a torka, sirr-surr a szárnya…
Fekete angyal, cudarul ázom-fázom,
Bár fehér fátyol a nagykabátom,
A tavasz még messze hetyeg-ketyeg,
Hiába vagyok zümm-zümm, és csak neked…
Dibeg-dobog a szív, dübörög a kályha,
A gondolatnak előre van hátra az álma,
A csillag ecsetjével festi esti szellő,
S tipegne-topogna velem egy sellő,
De nem az égen úszik, másabb tengere,
S csak hiszi a pisze, hogy én vagyok embere…
Arra csak az akad, ki bosszúsan perel-pöröl,
S majd ő is csak csipp-csöpp könnyet töröl,
Míg ímmel-ámmal bárányokat számol,
És szobám falán talán lángol a távol,
Hogy mosolyba öltözzön, s költözzön oda,
Hol ízig-vérig csontokba hatol a csoda,
Mit csak magadban viszel, de nem hiszel,
Mert a mag arany, kikel, de korán vajh ki kel?
Csipp-csipp – na ő korán kelt - szól egy madár,
Csipp-csupp ügyek ezek nagyon, hagyd már,
Hisz már úgyis digi-dagadtak a sorok,
Sokasodnak, mint pulton a sörök s borok,
S kiborult asztalomra, cukor-ízzé vált a só,
És csirr-csörr a kard, torkomra fagy a szó…

/Bagi László Hezekiah, itt-ott, most vagy mikor.../