Gyöngyderengésű, nehéz könnyeket
sír az éji bogár.

Mert a fejét a falba verte;
Arany János megverselte.

Ha meg nem verselte volna,
gyöngyderengésű, nehéz könnyeket se sírna.

Ó Te szegény, szegény
éji bogár!

*

Ha felébredek;
egy virág nyílik a szívemen,
ha lefekszem;
ő is lehanyatlik csendesen.

S mindketten álmodunk:
én sziromhullásról álmodom,
hogy ő miről álmodik,
azt nem tudom.

De együtt ébredünk,
s én mondom: fázom,
ő meg csak bólogat. - -

De mind e beszéd
csak képletes:
dehogy nyílik virág a szívemen!
Borítják vérerek.

De a költők már csak ilyenek.
Azt szeretik énekelni, ami nincs.
Homlokukra kunkorodik
egy rakoncátlan tincs.

*

Mindennek a Rend a lelke.
De megbomlott a Minden lelke;
hull a csendes őrületbe.

Csak a halott agya tiszta,
nagy kortyokban a Semmit issza,
s nem is vágyik, mondják, vissza.

Ágnes asszony lesz a Kozmosz,
a Semmi partján ruhát mos;
véres leplét a Kozmosz.

Mert akkor lesz Minden Rendben,
ha a Csenddel színültig telt lelke
lebeg csak a Nagy Végtelenben.

*

Valaki ezt írta:
"a szó; tükör,
ha mögé nézel,
nem láthatsz mást,
csak önmagad."
És ha leírod,
hadd tegyem hozzá,
összetör.
Ezért a szó
mindig szomorú:
Formája tóthárpádos,
tartalma: vajdajános.
Ezért van a sok szomorú
költő,
szvingelni volna kedvem,
bánatomban.

*

De írnék most az ihlet függőónján
lemérve ide egy verssel teli oldalt;
címe ez lenne: Az éj szelíd trónján.

De elvetélt a cél, a terv aberrált;
ez az ülőhely, sajna, már foglalt:
odafenn trónol rajta F. Scott, a Fitzgerald.