Imhol itt van megint, elém bukkan selyme
Mint a régmúlt képen időző asszonyé
Kékes-zöldes szépen meg-megbukó kelme,
Partján egy gyermek, ki vadludat hajszol épp
Hajában pántlika: míg fut a folyóvölgybe
Kibomlik aranyló, göndörödő fürtje
Mezítelen talpát simogatja zöldje
Amint belegázol a magas szálú fűbe
Víz fölött madarak, s felhők gyűlnek körbe
Kanyarulatánál öreg tölgyek állnak
Várva türelmesen, mintegy szemlélődve
Felidézve idejét sok feledett nyárnak
Mennyi emlék lappang, s mennyi tűnt varázslat-
Iszappad ölébe beágyazott halak-
Álmaik átviszik egy jövőbeli mának
Elúszva majdan a hangos felszín alatt
S vizek mélyén csönd van, elrejtik titkaik
Míg a habok hullámgyűrűn szertefutnak
Táplálgatják télbe dermedt hő pitvar’ik
Azok álmon lebegvén hosszan aludnak
Délutánt fest a Nap ezernyi ecsettel
Bársonyos színei ömlenek a tájon
Megállítanám őt, mennie még nem kell
Palástjába fogódzkodna kezem: várjon!
De eljátszik csak, fény-árnyakban tünedez
Lomha vízhátra ül, lustán néz, lovagol
Már az ég szélére ír, Holddal szemez
Nyugvóra tér mindjárt a hegy mögött valahol
S dologtalan bámul; a komp kötél is szakadt
Moszatos oldalát kikezdték a napok
Egy árva lélek, ki őrizné, sem maradt
Kinek elmondhatná: lásd, még ím, itt vagyok!
Csak a folyó csendes, meginduló árja
Az beszél hozzá, ha zajlik a jég alant
Csak a folyó, ki holtában is békén várja
S áramlik időtlen, ringatja parttalan...
2007-01-09 |
