| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Tornából felmentve Ideje:: 01-10-2007 @ 08:29 pm |
|
|
|
|
(Fullextra Arcképtár)
Tornából felmentve (2006 január 10)
Lassan megszokta azt a kis, pókhálós zúgot, amelybe húzódni szokott.
Eleinte igyekezett együtt örülni a többiekkel, szurkolt, követte a játék menetét.
Zsófi nem volt visszahúzódó természetű, szívesen részt vett minden közös programban.
Amíg az orvos ki nem mondta az ítéletet, nem is gondolt arra, hogy ő csak egy szürke veréb, egy mihaszna, egy csökkent értékű.
Igaz, vezéregyéniségnek sem született, két barna copfja sosem az első sorban lengett, ha osztáytársaival elindultak valahová.
De együtt nevetett, kiabált, szaladgált a többiekkel.
Moziban tört rá először a roham.
Hirtelen úgy érezte, megfullad. Egyre kétségbeesettebben próbálta visszatartani a köhögést, de percről percre fojtóbb volt a mellét, torkát szorító érzés.
Végül nem bírta tovább, felugrott, és kirohant a teremből.
Görcsös köhögése megijesztette a társait.
Amélia utána ment.
Az előcsarnokban, a napsütötte üvegajtó mellett talált rá.
Zsófi összegörnyedve, kétségbeesetten fulladozott.
-Mi van veled?- kérdezte rémülten Amélia.
A lány nem tudott válaszolni, keskeny kis vállát egyfolytában rázta a köhögés.
-Hazakísérlek. -döntött Amélia, és átkarolta őt.
Szerencsére Zsófiék nem laktak messze.
A kapuhoz érve kicsit jobban lett. Ránézett a barátnéjára, csöndes őzikeszeme könnyben úszott.
-Nem tudom, mi volt ez. -sírta halkan.
-Sose történt még ilyen velem.
A szülei nem voltak még otthon.
Leültek a napraforgómintás kanapéra, Amélia fogta a kezét, és nem tudta, mit mondjon.
Zsófi kérte, hogy menjen vissza a moziba.
Ezen vitatkoztak egy darabig.
Hazaérkezett az apa. Vidáman, mint szinte mindig. Kabátját fél méterről, ügyesen hajította a fogasra.
Sokat gyakorolta ezt a mutatványt. A szobába lépve megtorpant.
Csodálkozva nézett a lányokra.
-Hát ti nem vagytok moziban?
Zsofi megint sírni kezdett, Amélia pedig elmeséte a történteket.
Az apa a homlokát ráncolta.
-El kell mennünk az orvoshoz. -mondta tétován.
A középmagas, göndör hajú férfi jól eligazodott a világ dolgaiban, de a gyerekekhez nem igazán értett.
Betegségekhez meg még annyira sem. Egész életében sportolt, és szerencsés alkata megóvta a náthánál súlyosabb bajoktól.
Lehuppant melléjük, és faggatni kezdte a lányát.
Végre megérkezett az anya.
Fölhívta a gyerekorvost, és megbeszélte az időpontot.
Zsófi életének ez a szakasza mintha ködben úszott volna.
Az orvos komolyan vette a tüneteket, újabb és újabb vizsgálatot írt elő.
Zsófi engedelmesen járta anyjával a rendelőket és laboratóriumokat.
Sokat kellett várni, és ő nem tudott meg semmit arról,. hogy mi a baja.
Közben két újabb rohama volt.
Május lett, mire az orvos minden eredményt a kezében tartott, és behívta magához az egész családot.
-Zsófi asztmás.- közölte gondterhelten.
Ettől a naptól fogva Zsófi élete gyökeresen megváltozott.
Orvosi igazolást kapott, hogy nem tornázhat, minden komoly erőfeszítéstől tartózkodnia kell, gyógyszert kell szednie, és mindig nála kell,
hogy legyen az asztma-pumpa.
Eleinte nem volt drámai a változás.
Bár rosszul esett neki, hogy nem tornázhat a többiekkel, de ő sosem volt oda az ugrálásért.
Először még úgy érezte, kap hetente egy lyukas órát.
Aztán már elharapták a mondatot az osztálytársai, ha sportról esett szó köztük.
Ránéztek, és ügyetlenül próbáltak más témát találni.
Ez volt a legrosszabb.
Miért ne beszélhetnének róla? Nem akart se Schumacher, se Ronaldinho lenni, ő is szívesen nézte a tv-ben a versenyeket.
De a többiekben ott volt az aprócska lehetőség, őbenne meg nem.
Ezért hallgattak el a jelenlétében, ha a sport szóba került.
Zsófi egyre kínosabban érezte magát.
Kirekesztettnek, másodrendűnek.
Pár hónap, és azt vette észre, hogy elfogytak a barátai. Kedvesek voltak vele, nem bántották, de kívül került.
Nem mehetett moziba, kiránduláskor hegyet mászni, és ott voltak az egyre rémisztőbb tornaórák.
Ült a padon, abban a kis sarokban, és sírni szeretett volna.
Nem sírt, belül örlődött fel a kicsi lány.
Három év telt el.
Zsófi befejezte az általános iskolát.
Azon a nyáron is szanatóriumban volt egy hónapot, sorstársai között.
Másik világ volt ez, a betegek, a kétségbeesett vagy fogcsikorgatóan elszánt gyerekek világa.
Akik értették egymást, ki jobban, ki még kevésbé együtt tudott élni azzal, amit a gyermekszív megbélyegzésnek érez: a fogyatékossággal.
Zsófi azon a nyáron meggyógyult.
Tünetmentesnek nyilvánították, és még a tornaórától sem tiltották el.
De a középiskola kapuját már egy egészen más Zsófi lépte át. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-22-2007 @ 06:47 pm
| Hozzászóló: Khama (Ideje: 01-10-2007 @ 09:00 pm)
Comment: Átérzem. Talán nem meséltem... hasonló megtörtént velem is. Ha nem is ennyire drámaian, de átéltem a kispadon ülők szerepét. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: veva (Ideje: 01-10-2007 @ 09:55 pm)
Comment: Ezt a történetet jól megfogtad! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Eroica (Ideje: 01-11-2007 @ 08:08 am)
Comment: Kedves Kerlac! Így igaz,ahogyan megírtad: egy negatív dolog az ember(ke) életében, nagyon meg tudja változtatni egész életszemléletét. Szerencsés esetben jobbá tesz, szerencsérlenebben (van ilyen is!)viszont nem. Zsófi esete a pozitív példa.Jó, hogy megírtad. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prayer (Ideje: 01-11-2007 @ 08:57 am)
Comment: Na látod! Tudtam, hogy meggyógyul. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: 102 (Ideje: 01-12-2007 @ 09:24 am)
Comment: láttam. ötös. üdv, százkettö |
|
|
|
|
| Hozzászóló: kerlac (Ideje: 01-12-2007 @ 01:53 pm)
Comment: Köszönet az idefigyelésért. A történet képzelt. Része a folyamatnak, amiben (próza)írni tanulok. |
|
|
|
|
|
