| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Holtak Tánca Ideje:: 01-19-2007 @ 11:00 am |
|
|
|
|
A családomban lévő kapcsolatokat mindig is jó viszony jellemezte, ez azonban néhány évvel ezelőtt romlásnak indult, s most, hogy betöltöttem a huszonegyedik életévemet, bizton állíthatom, hogy a családomra jellemző negatív viszonyok egyedülállóak. Az elhidegülés nagyapám halálával indult meg, s pörgő gyorsasággal kezdődött a család széthúzása. Különösebb veszekedésekre nagymamám elvesztéséig nem került sor. Várható volt azonban, hogy előbb-utóbb elpattan a családot összekötő erek valamelyike, amely igen komoly gondokhoz vezetett.
Ez azért is volt felettébb különös számomra, mert korábban közösségünket kiemelkedően jó viszony jellemezte. Gyakoriak voltak a közös kirándulások, s ami még ennél is fontosabb, ügyeltünk az ünnepekre, azok helyes, hagyományszerű megtartására, ezzel is erősítve a kötelékeket. Ezen szokás még születésem előtt, hosszú évek alatt épült be családi szokásaink közé.
Volt egy nap, amely nálam gyermekként mindig különös vonzerővel bírt. Családunk előnyben részesítette ezt a bizonyos – másoknál talán kevésbé szembetűnő- ünnepet. Hogy őseink mély tisztelete, vagy netán valami más ok vezérelte- e szüleimet és nagyszüleimet, abban, hogy különös tisztelet övezte mindenszentek ünnepét, ezt sosem tudtam. November első napja nálunk nem csupán a temetők látogatásából, s az ott levő mécsesek meggyújtásából állt. Gyakran voltunk nagyszüleim vendégei, s rám, mint édesszájú gyermekre természetesen nagymami süteményei gyakorolták a legnagyobb hatást. Emlékszem szüleink jóízű beszélgetéseire, s arra, hogyan vettük el az asztalról a süteményeket úgy, hogy a felnőttek ne vegyék észre ezt érdekes beszélgetéseik, víg kacagásaik közepette. A családra jellemző mindenszentek-kori összejövetelek hagyománya nagyapám halálával lassan véget ért.
Nagyapámra mindig példaként tekintettem. Varázslatos meséi, történetei – ifjúkoráról, háborúkról, jóról, és rosszról egyaránt- mindig is nagy hatással voltak rám, s tágra nyílt szemekkel figyeltem anekdotáit. Mint mitológiai alakra, úgy tekintettem rá, mérhetetlen bölcsessége csodálatot keltett bennem. Gyakoriak voltak a hétvégék, amikor nagyszüleimnél voltam, s hallgattam nagyapám meséit, miközben nagymamám kertészkedett, vagy éppen nagy-nagy hévvel az aznapi ebédet csinálta. Mikor özvegy lett valami kiesett az életemből. Nagyapám halálával már nem volt olyan meseszerű a világ, jóllehet elvesztése tett valamelyest felnőtté.
Nemrégiben nagymamám is itt hagyott minket, akire mint láthatatlan kapocsra tekintettem, a család egyfajta néma összekötőjére. Mintha ő lett volna minden titkok őrzője, s tudója, ő volt akiben talán még éltek a hagyományok. Mintha némaságával lakatként zárta volna le családunk titkos albumait, melyek halálával valódi misztériummá váltak. Örökösödési problémákról nem tudtam, s bosszantott, hogy családom, mely korábban mintaként szolgálhatott bármely más közösség számára, ily mértékben széthullott.
A prédikáló pap hangja távolinak tűnt azon a csütörtöki napon, amikor nagymamámtól búcsúztunk. Buzgón vártam a mindenszentek vasárnapra eső ünnepét, s csakhamar ott is hagytam észrevétlenül a tömeget, gondolván belső gyászom értékesebb a család álszent könnyeinél. Beköszöntött hát az igazi késő ősz, mely könnyeket jelző esőcseppjeivel siratta el a természetet, s engem is egy közelben álló tölgyfa alá kényszerített. Ott vártam meg az idő enyhülését dohányozva, gondolataimban a közelgő vasárnappal. Talán hittem benne, hogy lesz még a családban valaki, akiben élnek a mindenszentek összejöveteleinek emlékei, s újra együtt leszünk. Olyanban hittem és olyat vártam, ami akkor már nem létezett. A természet haláltusája csak este ért véget, mely után végre hazatérhettem.
Meghatározó álomképek kerültek szemem elé azon az éjszakán. Boldog gyermekkorom egyik helyszínén találkoztam nagyapámmal. Eme kis erdő gyermekkorom szerves részét képezte, s bátyámmal gyakran kísértük oda őt, miközben különféle gyógynövényeket szedegetett, s mondogatta, hogy azok a füvek bizony csak abban a ritkás kis erdőben teremnek. Álombéli találkozásunk meglehetősen nagy hatást gyakorolt rám. Álmokra jellemzően nem tudtam párbeszédet folytatni vele, nem érinthettem meg. Kopott kék kabátjából egy régi zsebórát mutatott nekem, melynek ketyegése fejemben egyetemes zúgássá alakult. Szépen lassan homályosodott előttem a kép, s a zúgássá alakult ketyegés folytatódott ébredésemkor is, átalakulva az udvarról beszűrődő, szomszéd által működtetett munkagép zajává.
A következő napot a városi könyvtárban töltöttem, gondolataimat különféle könyvekkel próbáltam más irányba terelni. Akaratlanul tévedtem a hátsó polcokhoz, s figyelmemet nem kerülte el az érdekességek tárháza. Lapozgatni kezdtem az ott talált könyveket háborúkról, az ott elesettekről, s a szerző szerint létező túlvilági életükről. Órák teltek el, s ráleltem egy igen érdekes könyvre, mely merőben eltért azoktól, amelyeket előtte lapozgattam. A szellemvilág – melyben mindig is hittem- teljes világát tárta elém. A számtalan kritikát kapott könyv célja az volt, hogy bizonyítsa az elhunytak jelenlétét mindennapjainkban. A szerző neve számomra ismeretlen volt. Órákig olvasgattam a lebilincselő könyvet, mely segített életszerűbben elképzelni a „holtak különleges birodalmát”.
Hazaérvén cigarettámra gyújtottam, s talán a könyv túlzott hatásának is betudható, hogy a szálló füstben is szellemet láttam, táncoló, majd szertefoszló meselényt.
Úgy döntöttem másnap meglátogatom az álmomban megjelenő kis erdőt. Jó kedvvel indultam útnak, s csakhamar oda is értem arra a mágikus helyre, mely lelkemben, mint elvarázsolt világ létezett. Olyan érzésem volt, mintha ismét átéltem volna az álmomban történteket. Meglepően otthon éreztem magam, valami megnevezhetetlen érzés kerített hatalmába. Mintha én lettem volna az úr; az örököse a mesés kis erdőnek. Az idő hűvös volt, figyeltem ahogyan a halovány napsugarak be-be hatolnak a ritkuló lombozatú fák közé. Étel és ital nélkül töltöttem a napot, megelégedve gondolataimmal, a természet szépségeivel. Mintha nagyapámmal kommunikáltam volna, s akkor még nem hittem, hogy látom őt bármilyen formában.
Talán jobban tettem volna, ha tovább maradok. Hazaérve egy telefonos beszélgetés fültanújává váltam, s egy szempillantás alatt világossá vált minden. Bizonyos címszavak elhangzásakor következtetni tudtam egy közelgő bírósági tárgyalásra. Kétségeim szertefoszlottak, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi az oka a családomban történő dolgoknak. Megundorodva a szituációtól félrevonultam, tiltakozva az ellen, hogy bármit is tudjak arról ami körülöttem történik.
Mindenszentek napján is éreztem a szüleimen uralkodó fagyos hangulatot. Függetlenítettem magam a közös temetői látogatástól, s minden aznapra szánt közös programtól. Már korán reggel megtettem tiszteletemet őseim sírjánál, és bezárkózva kicsiny szobámba pasziánszoztam a hideg vasárnapon. Haragudtam a családomra, hisz úgy véltem holmi vagyonért hagyják semmibe veszni az igazi örökséget: a családi szokásokat, s megfeledkeznek őseinkről. Érzik ezt maguk az érintettek is?
Szerencsére a délutánt egyedül tölthettem semmitől nem zavartatva. Szokatlanul fáradt voltam már és nem sokkal később az ablakhoz ültem. Bentről figyeltem a szürkülő horizontot, könyökömet az ablak előtti vékony párkányra támasztottam, s a függönyt hátam mögé hajtva bámultam a tájat.
A folyamatos elmélkedés felemésztette tartalékaimat, néha émelygés, enyhe rosszullét tört rám. Szinte éreztem az odakint tomboló csípős hideget, éreztem, ahogy falat sem kímélve tört be a házba. Különös állapotban voltam, az álomvilág csalogatott magával. Émelygésem tetőfokára hágott, s már-már a magas láz tüneteit éreztem. Teljes időzavarba kerültem, mikor látomások jelentek meg szemeim előtt. A házunk előtti, jól belátható poros úton árnyak alakultak. Finom, kezdetben alig észrevehető, lassan erősödő árnyak. Egymástól elkülöníthető, hosszú tömött sorban elhelyezkedő- egyre jobban kivehető- emberi alakok. Néhány pillanattal később felismerni véltem bennük kicsiny falvunk egy-egy általam ismert korábban elhunyt tagját. Időseket, fiatalokat, nőket, férfiakat egyaránt. Lassú finom mozgással lépkedtek az úton, számuk egyre nőtt. Mint éji hadsereg vonultak, szabályos sorokban lepték el az utcát.
Döbbenten figyeltem a hosszú sorokat, nem hittem a szememnek. Ijesztő volt, és horrorisztikus, csodálatos és meseszerű. Ez volt a vonuló nép órája, ahogy később neveztem: a holtak tánca. A tetőpont nagyapám megjelenése volt. Az árnyakkal együtt menetelt, kopott kék kabátját felváltotta a menetelő sereg fekete egyenruhája. Arca rezzenéstelen volt, mozdulatai céltudatosak. Rám vetette szigorú tekintetét, ijesztő volt, ahogy a szemembe nézett. Egy csöppnyi elismerést azonban felfedeztem rajta, majd a hideg tekintet enyhült, s szája szélén alig észrevehető, megnyugtató mosoly jelent meg. Amikor a házunk elé ért elővette zsebéből az órát, melyet álmomban láttam. Hallottam az erősödő ketyegést. A nép tovább menetelt, de nagyapám csak állt a házunk előtt kezében tartva a ketyegő kis szerkezetet. Szemem előtt volt az apró mutatók monoton mozgása, miközben a fekete ruhás alakok tömege katonásan lépkedett az úton. A lépések azonossá váltak a ketyegő másodpercekkel. A ritmika valamiféle különös összjátékot sejtetett. Ő csak állt, s tartotta felém az órát mindaddig, amíg a lépések halkulni nem kezdtek. A lépésekkel együtt a mutatók finom ketyegése is egyre halkabbá vált fejemben. Nagyapám alakja is egyre halványabbá vált, mígnem teljesen eltűnt. Időzavaromban nem tudtam megállapítani mennyi időbe telt mindez, s szépen lassan a poros út is elhomályosodott előttem.
Miként ismét magamhoz tértem, támaszkodva a párkányon, fejemet a karomra hajtva találtam magam- egy kiadós alvás után. Mintha mély álomból ébredtem volna fel. Odakint immár teljesen besötétedett, jobbnak láttam ledőlni az ágyamra és kipihenni magam.
Reggel újult erővel ébredtem, s mielőtt elindultam volna a kollégiumba, kulcsom keresése közben érdekes dologra bukkantam. Zsebembe nyúlván kezem egy kis fémtárgyhoz ütközött. Legnagyobb meglepetésemre egy kopott kis órát találtam a nadrágzsebemben. Ledermedtem, s ijedtség lett úrrá rajtam. Elgyengülve vizsgálgattam a kis órát, melynek mutatói mozdulatlanul álltak. Váratlanul eszembe jutott a könyv, amelyet a könyvtárban olvastam. Megértettem a lényeget. Itt vannak? Közöttünk vannak? A világ megfeledkezik róluk, és ez ellen lázadnak? Abban a pillanatban állt meg az idő számomra. Távolinak tűnt a kollégium, az örökségért viaskodó, harcoló család. Elmélkedtem, s visszaadtam az elhunytaknak az időt, amivel előző nap megajándékoztak. Elmosolyodtam, s eztán ügyet sem vetve a családi konfliktusokra, útnak indultam.
A mindenszentek ünnepe tovább nőtt szememben. Sok mindent megértettem. Láthatatlan dolgok bújtak belém, feledhetetlen élményekkel gazdagodtam, egy másik, titkos világ részesévé váltam. S ha többet nem is érintkeztem az odaát élőkkel, a szemem előtt, mindig ott a vonulás, ahogy járja táncát a holtak népe, a hűvös vasárnap délután.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-19-2007 @ 11:05 am
| Hozzászóló: Eroica (Ideje: 01-19-2007 @ 12:22 pm)
Comment: Mitegy felülről szemlélve osztottad meg velünk lelki változásaidat, szép, nosztalgikus stílusban . Szeretettel olvastlak: Erika |
|
|
|
|
|
