Vihar jön errefelé. Orkán erejű szél. Az emberek pánikolnak. Ám nekem megint más jut eszembe. A vad és szabad szél. Ami felráz. Ami felkavar. Amit csak ér, magával ragad, kipucol mindent, az egekig hordja a szemetet, elfújja a borús gondolatokat is.
Mert a természettől csak az fél, akinek félnie kell…
Most legszívesebb’ tollpihe lennék. Ráülnék szél hátára és röpülnék, röpülnék, amerre csak visz. Át a magas hegyeken, ahol mindig fehérek a csúcsok…vagy akár az őserőt rejtő, forrongó vulkán fölé. De csak óvatos duhajként, meg ne égessen, csak egy röpke pillantás – és már huss, ott sem vagyok.
A tenger fölé érek… sirályokkal versenyzek, rikoltva hajtanak szárnyukkal egyre feljebb… és feljebb…és feljebb…odafenn repülő húz csíkot a kék égre, olyan, mint egy hasadás a világoskék szaténlepedőn…
Alant egy-egy delfin szökken ki a vízből, majd csobban vissza. Ni, egy kis sziget!!! Sok kis sziget! Pálmafák, hófehér homok…egy emberpár…ha jól látom… ketten vannak… ejnye, kis huncutok, mit műveltek ott a homokban? A levegőben a tenger és a szerelem illata. Kókuszdióé. Hosszú még az út, nagy az óceán.
Egy újabb sziget. Jó nagy. Kenguruk ugrálnak, a fákon papagájok kerregnek …… A fuvallat ismét felkap. Most északra tartok.
Hó, fehérség mindenütt. Medvebarlang. Kutyaszán. Jégkunyhók. Aztán enyhébb tájak újra. Cseresznyefák virágainak szirmai karolnak belém, mámoros az illatuk. Ismét magas hegyek, pagodák… szerzetesek.
Keringek, táncolok a levegőben, bekukkantok mindenhová, majd tovaröppenek. Szegénység, gazdagság. Háremek. Díszes ruhában látok egy nőt fátyollal, rubin a homlokán. Táncol. Sokan nézik. Sivatag. Komótosan ballagó tevék, beduinok. Ponyvasátorok. Kereskedők, zöld oázisok. Nagy víz újra. Dzsungel. Rikoltozó majmocskák. Jaguár. Bennszülöttek. Kávéültetvények. Egyre színesebb és színesebb képek. Sztyeppék, vágtató vadlovak… vijjogó sasok.

Emberek, állatok, növények, illatok.
Magamhoz térek. Csend. Kicsi, egyszobás panelben ülök. Sötét van. Az erkélyajtóhoz lépek és kinyitom. A szél besuhan mellettem a szobába, incselkedik, én pedig beleszippantok, és megpróbálom kiszűrni a benzingőzt, a füstöt. Csak a távoli világok illata érdekel. Kókuszdióé, tengeré, cseresznyevirágoké, északi, jeges tengereké, brazil kávéé.
Gyere szél, ülj mellém, akár össze is kócolhatsz, de meséld el, merre jártál. Irigyellek vándor, te annyi mindent láttál már! Ha egyszer a hátadra ülhetnék, és bejárhatnám veled a világot…

(megj.: Csak hogy ne féljetek.- Hogy más is eszetekbe jusson a szélről. )