Szakadék
Kicsi világomnak kihúnyása, a láng kialvása. Az acélszívem koppanása, lelkem fáradtsága. Kis fény, ahogy meglibben, eloltódni kénytelen. Mert kell az, hogy megsemmisüljön mi éktelen. Sodorva, bodorva siratom az elhagyott lelkeket. Csendben, rendben... Üvöltve.
A férgek húsomba marjanak, jóllakottan duzzadjanak. Nem engedem, hogy elmémbe harapjanak s felfaljanak. Te kicsi fény, kicsinyecske láng, te kegyetlen, rémség. Miért, ó miért alszasz el lelkemnek legesleg mélyén? Nem, nem kell több kétség, nem kell több védség. Csak, hogy végre megbékéljek. Veled s magammal. Légy tündöklő fénylő pára! Énekeld a halált. Nyomorúsággal.
Köd... mint görbe tükör tárulkozik elém, s feléget. Halványodott test fekszik, lépek felé.. Nem értem. Súgja lelkem a véget. Mondd, ugye érzed sikolyát? Lassan leemeli a Sötétség fátylát, fekete csuklyáját. Érzed a készséget, mi arra gyötör, tegyem meg? Egyre gyorsabb lihegés, a magasztos Haláltól félés... Lassan, és nyugodtan... ugrom a végtelenbe, Szégyenkezve.
Érzékeled lelkem lelkedhez való húzását, szakadását? S hallod a szívem vassá vált szakadatlan koppanását? Mennyei sértetlenség... lerántva... rád várrva, Megszánva. |
|
|
|
|