Én nem tudom mért, de szeretem a könyököm!
Bár csupa porc, szívós ín, kopott csontkelevény,
- másnak talán szokatlan az ilyen érzemény –
én imádom őt, szerelemmel, a könyököm.

Bárhol én reája mindig támaszkodhatom;
kocsmapulton, ha veresbor tócsában elázik,
nem perlekedik velem s vissza sem pofázik,
hűségesen követ, lengve az oldalamon.

Szépnek ugyan nem szép, ezt végkép nem mondhatom:
szeplős, bütykös, ernyedten gyűrődött a bőre,
de ingujjam alatt mindig csábítón pőre,
részegíti őt is, tudom, az imádatom.

Ám néha hamis, mással flörtöl, másra kacsint,
kacéran másnak negédes csáb-szavát issza,
de ha megütöm, nékem fáj zsibbadón vissza,
szemet hunyok inkább, s megbocsátom e csínt.

Az ágyban is engedelmes, megadja magát:
“Szádra szomjazom, babám, adj egy csókot hamar!”
De kobracsuklyás nyakamba a görcs karma mar;
Mindent ad, de mint egy rossz lotyó, csókot nem ád.

Megállj! Együtt szállunk mi le, s jön a rög-feredő.
Majd szabad lelkem imbolygón vissza-vissza leng,
s mikor leázik ízeimről a húsruha lent,
koponyámat melléd gyengéden görgeti ő.