Homok és homok. Benne nyomok,
összezúzott romok, s én, sivatagi szellő
rajta, megsuhintva azt, nyomot hagyok.

Dűnéken innen és dűnéken túl
pörgő leheletem a mélybe túr.

A mélybe, ahová már alig ér le
viharcsóvám pusztító vége.

Olykor-olykor, ha elég a rosszból,
s megsértem a gyenge ideget,
és az alvó óriás, vagy az érzékeny törpe,
kiket már remény nem hiteget,
felnyitja szemét, hogy a port,
melyet a kínzó beléhord,
patakként szórja szét.

Tojásból született a piciny könnycsepp,
s máris tovaszállna.

A sivatag kútja gejzírré nő
feltörésre várva.

Szomjas a felszín, harcol, de hiába,
felülkerekedik a vasorrú bába.

A seprővel kavar, s mint az avar,
melyet a szél felborzolt, mindent megzavar.

Hadar és csavar, és az üvöltő szavak,
mint a vízben a halak, úgy lubickolnak
a homok alatt, tördelve a falat.

S a kődarab megreped, de még eped,
hogy talán a forrás egyszer megered.

Kúszik, mint a földigiliszta, felfelé, s oly tiszta,
oly hűs és élettel teli, hogy a második
csatát talán ő nyeri.

Egy rakéta-könnycsepp a pince mélyéből,
a sivatag-bőr alatt könnyezik egy szív,
s útjából mindegyik gát szétdől.

Fel és fel, a fény felé, küzdve a homokárral,
a tűző-űző napsugárral, mely szünet nélkül
szájal, tele szájjal, s hangzik a nászdal,
s lassacskán eldőlt,
már csak a szomorító igen van hátra,
mely áldást ad a nászra, s a közelgő gyászra.

Ám előtte a poént ellőtte egy meg nem hívott
vendég, az ellenség, a Föld utolsó könnye,
mely bár vánszorog, de el nem párolog,
s csak jönne,
és jön is, nem szaggatja tövis,
a napsugár sem vágja szét
laza, gyenge kis testét, s célt ért.

Félt, de élt, egy utolsót remélt,
méltón fejezte be gyötrelmes életét:

Sárguló levélhez futott forrva, gőzölögve,
a száraz levegőtől élesen köhögve,
ment, ment tovább is,
megteremtve egy egész oázist
millió társával, kik megelégelték az
alázkodó tűrést,
a színlelt egyetértés
önpusztító bűnét,
s bár a semmi mindennél könnyebb,
nem ezt választotta egy lángoló könnycsepp.

Törj a fény felé, világ szomorúsága,
oltsd el a Pokol magasodó lángjait!

Térj vissza a szabadok világába,
teremts új életet, hazát, ma, itt!

Pezsegj, lángolj, s hűtsd le a Földet,
perelj, vádolj, lázadj, te, könnycsepp!

Toldi kezével dobd a malomkövet.

Homok és homok. Benne nyomok,
ahol egy könnycsepp életet hordott.

Dűnéken innen és dűnéken túl
már nem a Nap a legfőbb úr.

Más tájakra pördül, sosem szédül el,
vihart kavar a sivatagi szellő,
hogy a mélyben a bús kesergő
Föld ott jajduljon fel.

Új oázist teremtve kel,
s a megváltó könnycsepp
lángolva repül följebb és följebb...