Az ablakon bámultam kifelé.

Fagyos nap volt. Rettenet hideg.

Dél körül is szigorúan tartotta a mínuszokat.

Tízesével dobálta őket az ember hátára, arcába havat fújt, orrában a pára is befagyott.

Fázott a falu.

Az idő csöndes ropogással telt, nem azzal a gyerekzsivajos télvidám idővel, amit képeslapokon lát az ember.

Pedig karácsony körül járt már a december.

Ha kinéztem az ablakon, szikrázó tájat láttam, a jégkék fényben sziporkázó, angyalszínű időtlenség ült a világon.

- El kéne menned Marikáékhoz! - szólt az asszony. - Nagyon kéne az a mellszívó!

Mellszívó?

Erre a gondolatra felkaptam a fejem.

- Milyen mellszívó? Ja! A mellszívó.

Az ilyen dolgok kézről kézre jártak.

A fölös anyatej jó pénz, mellszívóval meg gyorsan, és praktikusan jutsz pénzhez.

Egy jó mellszívóval!

Még a mellek feszessége sem megy tönkre, állítják a kismamák.

Nekünk egy jó mellszívónk volt. Kézről kézre járt, bár a feleségemnek semmire sem kellett már, nagyon nem szerette volna, ha elkallódik.

- Jó, elugrom érte. - motyogtam.

Még mindig az ablakon bámultam kifelé, bár most már azon méláztam, hogyan teszem meg az utat, ebben a vashidegben.

Csak a falu másik végébe kellett átszaladnom, de húztam az időt. Majdnem délután lett már, mire összehúzott nyakkal kiléptem az utcára.

Aztán felálltam, mert akkorát taknyoltam, mint annak a rendje.

Ha sózod, felolvad, és megfagy!

Ha nem te sózod, majd jön anyád, és felsózza!

Vagy ha nem jön anyád, akkor majd a szomszéd szívességből.

Nem ütöttem meg magam, ruhából volt rajtam elég, úgy hogy feltápászkodtam, és nekivágtam a „nagy” útnak.

Nohát mire a falu közepére értem, tele szájjal vigyorogtam.

A moszkvai jégrevüt néztem a falu közepéig, élő egyenes adásban.

Volt ott néninek öltözött balerina, aki az istennek sem akart elesni, pedig mindent megtett, csakhogy a földre kerüljön végre.

Közben énekelt:

- Jajjajajajjj, a hátam! A rossebb egye meg! Na végre, de jó ez a kerítés!

Aztán újabb kürbe fogott, egészen a „kisboltig”, ami a templommal szemben fogadta a megfáradt embereket.

 No és a mackók, akik a kocsmából, ebédelni csoszogtak hazafelé. Volt, aki két lábon, s volt, aki terpesztett, négylábon.

Néha itt-ott párosan segítették egymást a földre.

A templomig ment a cirkusz, onnan elkanyarodott a főút.

- Ha odáig eljutok, meg vagyok mentve. - gondoltam magamban.

Mert tudtam, hogy csak a főút mentén van felszórva az út, és a járda.

Én elkanyarodom, és várnak a biztonságos, havas járdák s mellékutak, amik csak itt-ott vannak seperve.

Maga a paradicsom!

Éppen a félkettes busz hangját hallottam köhögni, mire átsétáltam a keresztúton.

Elhagyva a kisbolt előtt korcsolyázó embereket, végre én is (levehettem a „korcsolyát”) határozott léptekkel mehettem a ropogó hóban.

Alig pár lépésre egy csomag hevert a járda szélén.

Már messziről látszott, mert feketéllett a hóból.

Valami ledobott lajbinak tűnt.

Aztán ahogy közeledtem, megláttam a lábakat, a lajbiból kifordult merev ujjakat.

Kékek voltak a fagytól.

Egy ember feküdt, hanyatt a hóban.

Közelebb mentem.

A szája tátva, nyál csordult frissen, az állán már a fagy rajzolt csillámokat.

Csukott szemmel feküdt, csöndben.

Undor fogott el.

- A franc a pofádba.- gondoltam. Utáltam a részegeket.

- Ez még itt büdös is, mint a dög! Ismerem, ilyen tedd-ide, tedd-oda ember. Amit ma megkeres, holnap elissza. Se kutyája se macskája, csak ivócimborája, de az rogyásig.

Tétováztam, jó két lépéssel álltam tőle. Néztem, ahogy a szájába folyik a taknya, a nyála az állára fagy, akár egy hulla, lélegzet sem jött ki a száján.

Azt látni lehetett volna.

- Még meghal itt ez az ember!

Jó lett volna kiálltani:

„- Hé emberek, segítsetek már!

Hát itt ez a pofa, ez itten meghal, halálra fagy!

Segítsen már valaki!

- Ja hogy én?

- Te te, nem veszed észre, hogy itt állsz, és bámulod?”

Felriadtam. A busz becsoszogott, kiokádta magából az embereket.

Jó része felém tartott.

„- No. - gondoltam. - Majd lesz, aki felismeri, mert én nem tudom ki fiaborja, nekem semmi közöm hozzá!”

Elmentek mellette.

Csak néztem utánuk, akár a borjú.

- Az anyátok úristenit!

Hát hol a méltóság, az erény, az összetartozás?

Álljon már meg valaki! Itt egy ember a hóban! – dörömbölt bennem a hang.

De csak a hátukat néztem némán.

Közelebb léptem, és rázogatni kezdtem.

- Hé! Ember, ébredjen! Megfagy, ha itt marad!

Meg sem moccant.

Akár egy fagyott krumpliszsák úgy hevert, dög nehéz volt még a keze is, nemhogy az egész ürge.

A hóna alá nyúltam, és megpróbáltam felhúzni, de nem sikerült.

A lelke hagyott test iszonyú nehéz. Mint mázsás vasgolyóbis, úgy gurult odább, de felültetni nem sikerült.

Közel hajoltam az arcához, hogy legalább haljam, lélegzik–e?

A fülembe morgott.

Ha hangot ad, akkor él.

Felegyenesedtem.

De inkább ne tettem volna, mert hirtelen rájöttem, hogy az arra járó emberkék mind engem bámulnak, vajon mit szédelgek én itt?

Messziről láttam egy alakot, aki egy szánkót rángat maga után.

Elszégyelltem magam.

Mit piszkálom itt ezt az embert?

Szép rendesen hagyhatnám itt megfagyni, míg érte nem jön egy fajtársa, aztán hazacipeli a hulláját.

Rendesen kellene viselkednem úgy, mint a többi ember!

Rögtön eszembe is jutott a mellszívó.

- Ó nekem sürgős dolgom van öreg, ne haragudj, de tudod a mellszívó az nagyon fontos. Sokkal fontosabb, mint a te szaros életed, ami neked sem ér annyit, mint egy mellszívó, hát nekem mi a bánatért érjen többet?

Gondoltam fölé hajlok, és elrebegem neki a kifogásaimat, aztán elslisszolok.

A hátam mögött megroppant a hó.

- No de jó komám, hogy itt vagyol! No, itt vótam én az előbb is, csak nem bírtam ezzel a macskajancsival egyedü. Há meg elhoztam a kölyök szánkóját is, no gyerünk osztán tegyük fő!

A sziluett, amit a dilemmázás közben látni véltem, testet öltött, és megszólalt.

Csapdában voltam.

A fejemben egy óriási mellszívó volt.

Hatalmas, amit én nekem el kell hoznom, kéremszépen, nekem nincs itten időm, holmi embereket vonszolni a hóban. Mert ez a mellszívó megmenthet száz gyereket, és sok pénzt keres!

Bocsi, de nekem most meg kell mentenem a világot egy mellszívóval.

Én már itt sem vagyok.

Én fogtam a lábát, a behemót meg a kezét.

Elsőre sikerült is lehúznom a bakancsát.

Aztán enyhe masni kötő tanfolyamon vettem részt, és újra próbálkoztunk.

A behemót kommentálta az eseményeket:

- A rák egye ki a béledet, hogy olyan gugád legyen, hogy a hondér megkaparjon rajta. Hát ébregy má fő, hogy a varnyú csipkogya a szemed.

Küszködtünk rendesen.

Én nem tudtam hogy a művelettől, vagy a röhögéstől.

Azt hiszem, azóta tudom mi a tragikomédia.

Az ember sírva röhög.

Egy darabig.

- Te meg mi a tökömet röhögöl, hát segílyél, te is csak nevetni tudol az emberen, e meg itt fagy meg, de mingyá belerúgok a pofájába, hogy nem tud annyit inni, hogy megdöglene a kocsmaajtóba, vagy otthol!

- Jól van már! Na emelje meg, aztán majd én alátámasztom a szánkót!

Így, jó lesz! Most segítsen, billentsük fel a szerencsétlent. No vigyázzon! Leesik! Jól van.

Megtörültem a homlokom. Fenn volt a nyomorult.

Igaz hogy keresztbe, de fenn volt.

Csak a feje, meg a lába lógott bele a hóba.

A Behemót megkaparászta a tarkója tövét.

- Hát így nem lesz jó he! Így nem húzkodhatjuk végig az uccán.

Tegyük átal hosszába emígy.

Elvoltunk.

Az emberek jöttek mentek, mi meg harcoltunk, káromkodtunk a fagyott „macskajancsi”felett.

Azt sem tudtam, hogy hívják, sem őt sem a hullát(végül is úgy viselkedett), látásból ismertem csak őket. Néha eldülöngélt hol egyik, hol másik a kapunk előtt, vagy szekérről leintett: „Jó …pot!”

De most már éreztem a szagát, hallottam a hangját, figyeltem minden mozdulatát.

Ráhangolódtunk egymásra, mert a helyzet úgy kívánta.

Emberek lettünk.

Kívülről ebből mi sem látszott, csak az, ahogy bemutatunk egy gegparádét.

Hogyan lehet feltenni egy mázsás embert, egy maroknyi szánkóra?

Hát hosszába.

- No emmán jó lesz. Akko, én majd fogom a kötelet oszt mennyünk, te meg maj a lábára nézzél hogy, le ne forduljon ez a kutyabél.

Előre csoszogott megmarkolta a szánkó madzagját, és megrántotta.

A test egy könnyű mozdulattal lecsusszant a hóra.

- Az anyja úristenit! – mondta a sorstársam, miközben feltápászkodott .

Újabb bemelegítés, test fel, majd…

- Álljunk meg bátyám! – rikkantottam sietve, nehogy megint megrántsa a kötelet.

- Majd én húzom, maga meg tartsa a lábát! Majd mondja az utat merre?

- Ó hát csak mennyél ecsém egyenest, aztán megmajd efordusz a Drótos Giziék fele, oszt egyenesen ki a Kálvinék mellé. Ejnye hát nem tudot ki vagyok? Én vagyok a nagy Bajnok!- és nézett rám igézően.

- No, hát a kis Bajnok az én fiam, no hát így sem ismersz meg? De én tudom ám ki vagy te. Ejnye hát a Barna fia, a kisebbik, a Bandi!

- János. –bólintottam felé.

- Jóvan, mindegy az, no vigyük mán haza ezt a majomszalámit, hogy a mája repegyen má ki hónapra!

Bajnok. Hát ez már igen!

Ő a Bajnok?

Emlékeztem rá tényleg, a fia is tényleg Bajnok, csak ő a kis bajnok.

Kis „b”-vel.

Mert a legnagyobb Bajnok itten, én vagyok, ezt bátran állíthatom!

Én megálltam, és segítettem ennek az embernek, megmentem a fagyhaláltól, nem elmegyek mellette, nem köpök egyet rá, és fújjolok!

Én segítek, egy elesett emberen. Egy embertársamon.

Vonszolom ezt a szánkót, ez a behemót meg tolja, néha húzza, olyankor leesik, de mi nem adjuk fel! Fel fel a hegyre!

Milyen hegyre?

- Állyál má meg , hát hova a tekergős istennyilába mégy mán megint!

Há nem látod hogy hova mégy? E meg mán lefordul, mán ébredezik a dög.

Megálltam.

Néztem ki a fejemből tompán, a lábam remegett a fáradtságtól.

- No úgy mégy mint az ökör előre, hát ottan e! Kanyarogyál el, be vagy borulva mán te is, mit szégyenkezel?

Azt hitte szégyenlem a dolgot, pedig nem.

Éppen lovaggá ütöttem magam, az erényesség, és hősiesség mintaképe voltam.

Éppen a nevét bitoroltam el.

Megfogtam a kötelet, és alázatosan bevettem a kanyart.

Aztán ahogy az izmaim fáradtak, úgy fogyott a dicsőség, és a lovagi erény.

A következő fordulónál már én voltam az egyetlen volgai hajós, aki azokat a dögöket hurcibálja árral szemben a folyón.

Már mindenki kidőlt mellőlem, csak én vagyok egyedül, aki még megy előre.

Nem láttam semmit, csak mentem előre.

Cipeltem a terhet, leszegett fejjel.

- No, itten kanyarogyá el, osztám mán ott is vagyunk e, a utca végin.

Az a ahon nincs kerítés!

Ahol nincs kerítés.

Értem.

A hátamon veríték, a lábaim bénák, a macskajancsi hangosan horkol, és megfagyott.

A behemót kormányozza a lábával az álmait.

Hova is indultam?

- Szánkóért.- motyogom, eszembe jutnak újfent a lábaim, és a sajgás, a kötelek mint a korbács, úgy égeti a hátam.

Hát igen, ez egy lázálom, dicsőség, és én cipelem, miután megkorbácsoltak, én cipelem ezt részeg álmodó keresztet.

Vér folyik a szemembe, a töviskoszorútól már nem is látok, pedig tudom, hogy csak a sapka csúszott le a homlokomról.

- Jézus! – hörgök fel, s egy pillanatra átélem a pillanatot, ahogyan a Messiás térdre esik és feljajdul háta mögött a korbács.

A behemót megfogta a vállam:

- No ecsém, ez jó móka vót. Ezt a marhát hazahúni. Bajnok!- kiabált be a házba. Csak egy rongy volt az ajtón.

Apró mokány gyerek szaladt ki rajta.

- No, fogd meg mer ugy taknyán tenyerellek! Húzzad má, mer rád úszítom a kutyát.

Húzta az inas.

Úgy ott hagytak, mintha ott se lettem volna.

Álltam ott talán egy pillanatig.

Egy végtelen pillanatig.

Csak addig, míg újra én lettem a János, aki végigvonszolt a falun egy hullamerev részeget.

Hazafelé vettem az irányt.

Fejemben újra, meg újra végigéltem az egész kálváriát.

Kérdések sorjáztak, felelet nélkül csörögtek, néha felvihogtam, néha csóváltam a kobakom, és hangosan gesztikuláltam.

Csak a kapuban kaptam fel a fejem.

Betopogtam az ajtón, leöltöztem, és leültem a konyhaasztalhoz.

Izzó drótok voltak a lábaimban.

- Hát te? - kérdezte az asszony, karjaiban a fiammal. - Elhoztad a mellszívót? Jó sokáig voltál. Már kezdtem aggódni, hol mászkálsz eddig!

Nem szóltam. Eszembe jutott a mellszívó.

Parancsolón nézett, olyan rosszat sejtőn.

- Nem is ott voltál mi! Hol voltál?

Hol lettem volna?

Hát a Golgotán!