Hét óra. Magamtól ébredek fel, vekkerem nincsen.
Füstkarika az álmom; torzul s eltűnik lebegve.
Tejet forralok; vigyázom feszülten, mégis kifut.
*
Jön a kávé aromás illatot tolva maga előtt.
Addig is lábujjaimat számolom szórakozottan.
Hah! Jut eszembe: ötvenkét éves ma vagyok éppen.
*
Fél nyolc van. Ideje a kutyát levinni pisilni.
Hosszan vizel, majd röviden kétszer nyomja guggolva.
Derék ebem így végzi a dolgát - pentameterben.
*
Már a mosásnál tartok s teregetem a konyharuhákat.
Csend vala. Kád felett száll fel az egyszerű gép.
Nagyokat reccsen, mint koporsó deszka. Sír szele kél.
*
S mondd Honfi! Miért e sok csepegő lepel?
Ha eltemetnek úgyis, miért legyek én tisztességes? –
Teszem fel kérdéseim, némileg összezavarodva.
*
Nincs válasz. Viszont már Dél van Somlyó Zoltán szerint.
Majd berepül, kis veréb, Weöres, és bemutatkozik így:
Jó napot! Tóth Gyula bádogos és vízvezeték szerelő.
*
Két óra. Ráveszem magam, ablakon, hogy kinézzek:
A távolban Petőfi integet; hitvese az ölében:
Nyílnak-e ott a kerti virágok? – hallom a hangját.
*
Itt már semmi se nyílik – válaszolnám Neki legott,
De számon csőr nő, torkom holló-torokká alakul át:
Soha már, soha már. Ezt károgja a Poe-madár.
