Az aluljáró éppen olyan volt, mint bármelyik másik a városban, lámpafénytől nedvesnek látszó, világos műkőborítású, rideg és személytelen, mindenkié, aki áthalad rajta, s éppen ezért senkié, akár a kiürült cigarettásdoboz, amit az imént hajított el egy lezser vagány.

A sokszögletű tér minden oldalán kis üzletek kínálták üvegfalaik mögül portékáikat, a színpompás virágokat, déligyümölcsöket, apró csecsebecséket, és újságokat, magazinokat a címlapon szolidan mosolygó politikusokkal, csábos pózokban tetszelgő bikinis modellekkel. A megvilágított folyosók, a tér széttárt polipkarjaiként az utcaszint járdáiba nyúltak fel, - egy a pályaudvarhoz, egy a bevásárlóközpont elé, a többi pedig kattogó villamosokhoz, élénk forgalmú belvárosi utcákra. A napközbeni nyüzsgés estére némileg alábbhagyott, a tér ilyenkor levegősebb lett, mintha kitágult volna. A fáradhatatlanul játszó kreolbőrű perui zenekar is leállt pár falat erejéig. Egy virágüzlet mellé telepedtek le hangszereikkel még délelőtt, ismerve a környéket, s tudva, hogy ez a kereskedő kedveli a dél-amerikai muzsikát. Az üzlettől az utcára vezető folyosó oldalában maszatos, telefirkált telefonfülkék sora húzódott, egészen a vizeletszagú nyilvános-vécéig.

A félkarú ember az egyik ilyen lestrapált fülkében húzta meg magát. Koszos, barna posztókabátját leterítette, ráült, s kinyújtotta lábait, melyeken szakadozott szárú szürke nadrág és tátott szájú haltetemre emlékeztető fekete sportcipő volt. Hátradőlt, feje oldalra billent, s lebiggyedt szájjal, halkan horkolva elaludt. A monoton áradó járókelők ügyet se vetettek rá, vagy ha mégis odapillantottak, undorral fordultak el, látva zsíros, kóccsomóként csüngő, galambősz haját, foltos, kopott bőrdzsekijét, marcona, borostás, ráncoktól mélyen barázdált ábrázatát. Az ilyen nincstelen csavargóknak a korát is képtelenség volt megbecsülni, - igaz, ez már a legkevésbé sem érdekelt senkit. A visszataszító külsejű embernek bal karja könyöktől lefelé hiányzott, ami így ősszel, ha magára vette a kabátot, nem volt feltűnő. Nyaranta azonban, amikor csak egy rövidujjas inget viselt, - amit egy szemetes konténerben talált ragyogó állapotban, - néha ara ébredt, hogy csonka karja mellé pénzeket dobáltak. Ezeket olyankor zsebre vágta, kábán, kicsit esetlenül feltápászkodott, s elindult, hogy összeguberáljon hozzá pár falatra való üres üveget, vagy egyéb még használható holmit.

Már tíz éve vegetált így, egyik napról a másikra, hidegebb téli napokon a fagyhalál elől az utált, civakodástól hangos menhelyre húzódva. Amikor tehette, vett egy nagy üveg töményet, félrehúzódott a város lármájától, és berúgott. Az ital melegítette, eltompította a gyötrő gondolatokat, s megmutatta a világ másik arcát, ködös, egymásba folyó víziókat, a felszín alatt pulzáló primitív lényeget, az emberi lét lélegzésre redukálódott értelmét. Másnap aztán meglepve tapasztalta, hogy milyen különös helyszíneket választott magának. Ébredt már szökőkút száraz, szemetes medencéjében arra, hogy vásott suhancok körbevizelik, vagy a híd pillére tövében, iszapszagú, kemény kavicsokon, ahol egy kóbor eb szimatolt, s bűzös leheletével az arcába lihegett. A legrosszabb az volt, amikor a pályaudvar külső vágányára kitolt, magányos kocsiba fészkelte be magát, amit másnap rákapcsoltak a reggeli gyorsra. Szerencséjére a kalauz már a külvárosi megállóban lelökdöste a vonatról…

Nem szeretett sokáig egy helyen maradni, a forgalmas aluljáró második telefonfülkéje mégis törzshelye lett. Itt csak néha zaklatták a zsaruk, akik ha el is zavarták, soha nem jöttek vissza aznap éjjel. A többi csavargó pedig többnyire tiszteletben tartotta az „ő fülkéjét”. Biztonságban érezhette magát, s néha felötlött benne, hogy itt legalább rátalálnak, ha végleg elaludna, s mégsem a kutyák szedik széjjel a parkban.

Ezúttal is ott ébredt az áporodott, szesz és csikkszagú fülkében. Kinyílt a szeme, látta a feje fölött a lámpáktól bevilágított mennyezetet, hallotta a zsongást, a cipők, bakancsok zaját, a beszédfoszlányokat, érezte a tovalibbenő szagokat, édeskés parfümöt, keserű arcszeszt, finom bőrtáska illatát. Ez volt számára a sárgafényű, hűvös-huzatos alvilág, ahová mindig „alászállhatott”, békében „elkárhozni”, hogy aztán reggelente az ördög kegyeiből újjászülethessen. Kicsit felhúzódzkodott, ülő helyzetbe, s hosszú percekig üres, aszott tekintettel bámulta a reggeli nyüzsgést. Ilyenkor mindig furcsa érzése támadt. Ott járt - kelt a lábainál a fél város, ő pedig mintha kívülről, láthatatlan, mégis minden gyarló időzítettségen, erőlködő sietségen felülemelkedett flegma hatalmasságként nézte volna a dolguk után igyekvőket. Pedig lent volt a lábuknál, s koszos „trónját”, a lepusztult fülkét észre sem vették. Hamarosan rátelepedett megint a savanyú közöny, feltápászkodott, s fölment a zsongó utcákra guberálni.

Aznap szerencséje volt, mindjárt a második szemetesben talált két zacskó száraz pogácsát, meg egy jó szatyorra való üres üveget, aminek az árán vehetett egy üveg olcsó bort. Délig guberált, - összejött még két üvegre való, - aztán beváltotta, majd ócska, gyűrött nylontáskába rakta a ritka „fogást”, s elindult vele a rakpartra. Félúton, a sok felragasztott reklámplakát között megpillantott egy egészen kicsi, fekete-fehér képet, melyen kéttornyú templom képe alatt orgonahangversenyt hirdettek. Soha nem figyelte különösebben a tömérdek csicsás falragaszt, hatásvadász firkálmányt, most mégis önkéntelenül odatévedt a szeme, kicsit el is időzött, s ez meglepte. Régi, fájó emlékek szakadtak fel benne, melyek lassan kezdték átjárni, mint valami kifakadt, émelyítő és mardosó duzzanat, amit hosszú ideje észre sem vett. Amikor kiért a rakpartra, megcsapta a folyó hideg fuvallata, hirtelen nem is tudta eldönteni, vajon ettől könnyezik-e a szeme. Lement a lépcsőn, majdnem a vízig, s ott leült. Éhsége széjjelnyomta a gombócot a torkában, sóhajtott, köhécselt, aztán rágcsálni kezdte a pogácsát, miközben bámulta a lábánál hullámzó piszkos-zöld vizet. Kivette a szatyorból és megbontotta az egyik üveg bort, belekortyolt, aztán lerakta maga mellé. A folyó közepe táján kopott, fekete uszály húzott el lomhán, mögötte a túlparton szálloda magasodott, barna üvegei melegen olvadoztak az őszi napfényben. Szép volt a túlsó part. Zümmögő rovarokként zsongtak a járművek odaát, a fák lombjai besárgultak, a házak fölött népes galambcsapat repült a hegyek felé. Lejjebb, az egyik közelebbi hegyen magasodott a vár, mellette egy nyurga, cifra templom. Tekintete végigsiklott az épületek tömegén.

-„Mennyi templom! Mintha mind egybegyűltek volna a környékről, hogy nézzék, ahogy ő itt kuporog és eszik…”

Gondolatai közt észre sem vette, hogy a kóbor kutya, - amelyik néhány hete a híd alatt már megszaglászta, - odasomfordált mögé és csendben figyeli, hogyan eszik. Ahogy oldalra pillantott, látta amint az állat mohón lesi, s megállt a rágcsálásban. Odavetett neki egy szikkadt pogácsát, aztán még egyet, a maradék kettőt pedig megette. Megint ivott a borból, miközben a kutya odahúzódott hozzá, kicsit bátortalanul, lesunyt fejjel. Amikor majdnem mellette volt a látszólag közönyös embernek, előrenyújtotta a nyakát, és megnyalta a kezét, amivel éppen lerakta a palackot. A félkarú ránézett, ujjaival próbálta elérni, mire rögtön meghátrált, pár lépésre tőle lefeküdt, és a farkát csóválta.

- Na, mi van? Elfogyott. Nincs több. Gyere ide! Na, gyere ide, pajti!

Rekedten köhécselt. A kutya óvatosan visszamerészkedett mellé, s lefeküdt a lába mellé.

- Mit csináltál, hogy így kicsaptak? Megharaptál valakit? - kérdezte. Csupa gubanc a bundád. - folytatta dünnyögve. - Biztos rühös is vagy. Ehh!

Harákolt, sercintve köpött egyet, aztán nagyot húzott a borból. Megint a szemközti díszes templomtoronyra tévedt a tekintete.

- Nekem legalább megvan a magam bűne. Hm.

Kortyolt az italból, majd a túlpart lakónegyedei fölött nézte a hegyeket. Lerakta az üveget, kérges keze megtalálta a kutyát. Végigsimított a meleg bundán, ujjaival babrált benne, s még mindig a hegyek párás, kék levegőjén merengve beszélni kezdett, mintha egy régen látott jó barátnak öntené ki a szívét.

- Már több mint negyven éve. Ki gondolná? Hm. Épp ilyen őszi idő volt, mint most…

*

Hajnalodott. Az éjszaka viszonylag nyugodtan telt, csak ritkán dörrent el egy-egy lövés, és a napközben forradalmárokkal teli, rohanó teherautók sem búgtak. Talán még a legnyugtalanabb álmokban sem merült fel, hogy a forradalom végnapjait éli. Pedig így volt. Megszálló csapatok közeledtek a városhoz, nehéz, bömbölő harckocsikkal, s katonák jöttek velük, akik fegyvereik mellett zavart, bizonytalan érzéseiket is hozták magukkal. Ez utóbbi azonban nem látszott. Legalábbis addig, amíg az első hullámban érkezők elszánt ellenállásba nem ütköztek. A gyengén felfegyverzett forradalmárok ugyanis a házak ablakaiból saját készítésű benzines palackokat hajigáltak a harckocsikra, amelyek közül több kigyulladt, s teljesen kiégett. Látva a tankokban kis csomagokká szenesedett társaikat, és a makacs ellenállástól még inkább elbizonytalanodva, a támadók aznapra visszavonultak.

Az esti órákban mindenütt csitulni látszott a felbolydulás, megszűnt a lövöldözés, a járművek zúgása, bőgése. Csak egy kiégett harckocsiból szállt még mindig koromfekete füstgomoly az alkonyba hajló ég felé. Valakinek mégis igen sürgős dolga akadhatott, mert futva vágott át a lánctalpaktól szaggatott aszfaltú sugárúton, s végigrohant egy szűk mellékutcán, melynek házairól foszlott bőrként mállott a golyók verte vakolat. Tizennyolc-húsz év körüli fiatalember volt, hullámos haja a szemébe csüngött, amint lelassított. Kis parkot ölelő térre ért, ahol a forradalmárok maroknyi csoportja vitatkozott. Többségük huszonéves lehetett. Kopott, piros fapadot vettek körül, vállukon, kezükben fegyverek. A pad támláján hárman ültek, egyikük, egy ellenzős bőrsapkás, emelt hangon szónokolt.

-… aztán, hogy ki mit gondol, nem érdekel! Ki fogunk tartani a végsőkig! Aki nem tart velünk, az most lépjen le, de aki itt marad, az kösse fel a gatyáját, mert megállítjuk ezeket, még ha kő kövön nem marad is!

A hullámos hajú fiúnak tetszett ez az ember, meg az, amit mondott. A hangja határozott volt, fekete szemében az elszántság parazsa izzott. Felszólítására a tucatnyi ember közül egy sem mozdult, így tovább buzdította őket, azután beszélt a másnapra tervezett ellenállás stratégiai pontjairól.

-… hajnalban csatlakozunk azokhoz, akik a szomszédos kerületet védik. Beszéltem a parancsnokukkal. Szerintem kevesen vannak ahhoz, hogy megakadályozzák az áttörési kísérletet, márpedig az holnap éppen ott várható leginkább. A harckocsik most is arra próbálkoztak. Egy-két embert viszont a sugárútra is terveztem, bár…

- Kevés a fegyverünk, ráadásul a páncélosokra nem jelent veszélyt. - vetette közbe a mellette ülő alacsony, szőke srác.

- Erről is szerettem volna beszélni… - ekkor észrevette a hullámos hajút, aki már ott állt egészen közel hozzájuk.

- Hát te mit akarsz?! Ki vagy?!

A fiú hátrasimította előrelógó tincseit. Közelebb lépett. Volt valami büszke, de nem fölényeskedő rátartiság az egyéniségében, hangjában, mozdulataiban.

-Ugyanazt, amit ti. Egyébként mit számít, ki vagyok? Beállhatok közétek, vagy sem?

- Csak ne olyan hevesen! Besúgók, titkosrendőrök meg egyebek nem kellenek!

- Úgy nézek ki, mint egy besúgó? Azt ne itt keressétek, hanem ott a falak mögött! - mutatott széles mozdulattal a házakra. - Azok most ott remegnek az ablakok mögött, meg a pincékben, onnét lesnek kifelé.

A csapat vezetőjére hatottak a szavak, kezet nyújtott neki, bemutatkoztak egymásnak,

- Igazad van. Értesz a fegyverekhez? Voltál már katona? Nem úgy nézel ki…

- Tényleg nem voltam még. Viszont a nagyapám vidéken sokat vadászott. Régebben nála nyaraltam, és lőttem párszor a puskájával. A vaddisznót eltaláltam…

A társaság többségéből ez a megjegyzés mosolyt csalt ki. A vezető azonban komoly maradt. Igazított a sapkáján, majd kezébe nyomta a géppisztolyát.

- Na, látod, ez majdnem olyan, csak itt másfajta vaddisznókra kell célozni. - Páran nevettek. - Itt állíthatod sorozatra, látod? Üt ez is rendesen, de ha jól markolod, és frankón beszorítod, éppúgy betalál.

A fiú nézegette a fegyvert, ki meg visszakattintotta a tárat, miközben az egyik mellette álló barátságosan vállára tette a kezét.

- Kemény napunk lesz ám holnap!

- Az biztos! - tette hozzá bólogatva az alacsony szőke. - Az előbb akartál valamit mondani a fegyverekről, nem igaz? - nézett kérdőn a bőrsapkásra.

- Igen. A fegyvereink tényleg nem alkalmasak a tankok elleni hatékony harcra, viszont a benzines palackok beváltak. Ha pedig elhagyják a tankokat, vagy teherautókon jönnek, akkor szólhatnak a géppisztolyok. A mellékutcákba úgyis inkább gyalogsággal jönnek, akkor majd odasózunk nekik. Ha fel tudjuk tartóztatni őket, talán újból meghátrálnak, és időt nyerünk. Külföldről már készül a segítség, csak egy kicsit kell még kitartanunk!

Rövid csend támadt. A hullámos hajú még mindig a géppisztollyal barátkozott.

- Legyen igazad, mert ezek a rohadtak marha túlerőben vannak… - mondta a szőke.

- Most mi a fene van?! Neki adod a géppityudat? Így is kevés a fegyverünk meg a muníció! - méltatlankodott egy göndör hajú, bajuszos férfi.

- Dehogy adom oda! - válaszolt sietve a bőrsapkás, mire az újonc habozás nélkül átnyújtotta a géppisztolyt. - Egyébként, - folytatta, - van még pár fegyverünk odaát a túlsó kerületben. Még ma este szétosztom a csapatnak, a lőszerekkel együtt.

- Az bizony jó lesz, öregem! Nagyon ránk fér! - vigyorgott a szőke. A többiek elégedett dünnyögéssel nyugtázták a kedvező hírt. A vezető rágyújtott, szívott néhány rövid slukkot, aztán hirtelen lendülettel leugrott a padról.

- Akkor most ti négyen, gyertek velem! - mutatott három társára meg a hullámos hajúra. - A többiekkel reggel négykor találkozunk a megbeszélt helyen! Viszlát!

Másnap, a hajnali pirkadat csöndjében lopva kezdtek előbújni a hosszú sugárút halvány színei. A déli városnegyed templomának tornyai néma, várakozásba dermedt szürke óriásokként álltak a derengésben. Két utcával odébb fakó lódenkabátos alak lépkedett sietősen a sugárút sarkán álló négyemeletes épület felé. Karjával magához szorított valamit a kabát alatt, míg másik kezében degeszre pakolt füles táskát cipelt. Haladtában vissza-visszanézett, mintha attól tartana, hogy követik. A hullámos hajú fiú volt az, aki a sarokra érve egy pillanatra megállt. A sugárút távolba szűkülő homályát kémlelte, de nem látott arra semmit, így szaporán továbblépdelt a kapualjig. A túloldalon egy kalapos férfi szaladt kopogó cipőben, a belváros irányába. A fiú benyitott a ház kapuján, s felment a lépcsőn a padlásbejáróig. Halotti csend volt a vaskorlátos, körfolyosós bérházban. A padlásajtónál kivette kabátja alól a gépfegyvert, a táskával együtt lerakta maga mellé a lépcsőre, s belekotort a zsebébe. Arasznyi kulcsot vett elő, amit a zárba illesztett. Próbálta elfordítani, de nem ment. Újból és újból próbálkozott, finoman mozgatva előre-hátra, aztán erőteljesebben, rázogatva, de nem sikerült. Mozdulataiba ideges remegések vegyültek, végül egy durvább rántásnál beletörte a zárba a kulcsot. Káromkodott, öklével a falra vágott, majd hirtelen megállt, mozdulatlanul fülelt. Valamit hallott az imént, a dühkitörés kezdeti pillanataiban, ami úgy tűnt… Nem, nem úgy tűnt! Az volt. Távoli, tompa, ám mégis tisztán érzékelhető dübörgés.

- „Jönnek!” - gondolta, s rögtön belehasított a másik felismerés, - „Elkéstem!”

Elkeseredett igyekezettel próbált koncentrálni, hogy mit is tehetne most. Nyilván rossz kulcsot adtak neki, vagy ő volt ügyetlen, - ez már tökéletesen mindegy. Eldobta az arasznyi fémszárat.

- „Szét kellene lőni a zárat.” - ötlött fel benne. Viszont a lőszerrel spórolnia kell, nem pocsékolhatja el ilyesmire. Meg aztán, mit lehet tudni, kicsodák lehetnek még a házban? Idejekorán keltene feltűnést a dörrenésekkel… Valahogy mégiscsak be kellene jutnia, különben nem tud megfelelően elrejtőzni, az utcáról lövöldözni pedig kész öngyilkosság…

Ekkor mentő ötlete támadt. A megbeszélt tüzelőállást már egész biztos nem tudja elfoglalni időben. Felkapta a táskát, a fegyvert kabátja alá fogta, s rohant, le az utcára. A kapuban megtorpant. Egy fiatal nő sietett felé, amikor odaért zavartan rápillantott, majd kikerülve őt bement a házba. A hullámos hajú visszanézett arra a röpke pillanatra a lány szemébe, és különös érzése támadt, ami a bezárult kapu kattanására azon nyomban el is múlt. Fagyos nyugalom áradt el benne, jobbra fordította a fejét, s végignézett a sugárúton. Valahol messze, ahol egy körút szelte át, az őszi oszladozó párán áttörve, apró szürke folt közeledett lassan, de mind kivehetőbben. A fiú nem tétovázott, futva elindult a járdán a belváros felé. Néhány embert látott mozogni a túloldalon is, meg vele szemben közeledni, de nem figyelt oda rájuk. A második sarkon megállt. A két torony úgy magasodott előtte, akár egy vigyázzállásba fagyott gólem, egy kétfejű kolosszus, aki arra vár, hogy életre keltsék, s könyörtelenül eltiporjon mindent, ami a város békéjére tör…

A templom hajójának hátsó kis bejáratához szaladt, és elővette kését a zsebéből. Már gyerekkorában is tudta, hogyan kell megfeszíteni a zárat ahhoz, hogy kinyíljon. Így mentek be mindig a haverokkal, ha tudták, hogy nincs odabent senki, s izgalommal vegyes diadalt érezve szaladtak fel a toronyba, hogy onnan nézzék a várost, vagy megfogdossák a burukkoló galambfiókákat. Kattant a zár, nyikordulva kinyílt a vastag faajtó, ő pedig végigment a kis folyosón a toronyhoz vezető lépcsőfeljáróig. Siettében egy pillantást vetett az oltárra, a félhomályban tompán aranyló díszekre, a feszület sziluettjére, a festményre, melyen Jézus a keresztet cipeli. Iménti rideg nyugalma nem volt már sehol, feltépte a kis ajtót, a szíve a torkában dobogott. Lihegve sorjázta a szúrágta lépcsőfokokat. A dübörgés erősödött a fülében, az agyában, mintha az ő léptei alatt döngne haragosan az isten háza. Felért. A szag ismerős volt. A harang fölött fészkelő megriasztott galambok méltatlankodva csapongtak, turbékoltak, néhányan kirepültek a toronyból. Por és pár kisebb toll hullott a fejére. Nem törődött vele. Lázas sietséggel kipakolta a táskából a töltött tárakat, belemarkolt, de végül benne hagyta a néhány tucatnyi lőszert, s zihálva kilesett a toronyablak széles redőnyei között.

A harckocsioszlop eleje már ott járt, annál a saroknál, ahonnan neki lőni kellett volna rájuk. Elhelyezkedett. Hasra feküdt a deszkapadozaton, amin vastag por és galambtrágya halmozódott fel, belökte az egyik tárat, és kidugta a géppisztoly csövét két lamella közt, az arasznyi résen. A harckocsik már valósággal bömböltek, lánctalpaik pokoli acélkorbácsokként verték, csapkodták az út burkolatát, s a fémes zenebonában a hullámos hajú fiúban különös, régi emlékek, pillanatképek villantak fel.

-

Először az anyja tűnt fel, ahogy védelmezőn a nővére előtt áll, kivörösödve, elcsukló, elfúló hangon zokogva, széttárt karokkal. Aztán katonaruhákat látott, érezte a fülledt, mosdatlan testek verejtékszagát. Erős karok lökik félre őt meg az anyját, aztán berángatják a nővérét a másik szobába. Ott fekszik az anyja a földön, valamitől vérzik, s ő odamegy, letérdepel, átöleli, simogatja a sírógörcsben rángatózó testet. Érzi, ahogy ömlik a könnye az arcán, de csak beszél, kiabál szinte az anyja fülébe, már nem is tudja mit, hogy az megnyugodjon, hogy elálljon a vérzés, és közben egész távolinak tűnik a másik szobából a visítás, a hörgés…

Dübörgés. Céloz. Rátartja a céltüskét a második tank tornyából kimagasló fejre. Ekkor megint bevillan egy kép. A lány arca, aki a kapualjban vele szemben befordult. Szép arc volt. Talán udvarolt is volna neki, ha nincs ez az egész. Ha nincsenek ezek az istentelen körülmények, ha nincs harc, nincs küzdelem a szabadságért. De ez a háború most mindennél fontosabb… Pedig gyönyörű volt az a lány, s mégis volt valami, amitől megkeményedett a szíve, és ekkor hirtelen rájött az okára. Igazából nem a szép nőt látta meg benne. Abban a lányban testesült meg a nővér, mindenki lánytestvére, akit meg kell védeni, akit most meg is tud oltalmazni, mert már nem kicsi gyerek, nem kiszolgáltatott, nem lehet félretaszítani, mert egyenlő ellenfél a saját hazájában, fegyverrel, amivel visszavághat. A bőrsapkás arca jelent meg előtte. „… a végsőkig! …ha kő kövön nem marad is!”

Sorozatra állította a géppisztolyt. Megint hideg nyugalom öntötte el belül, csak a fejében érzett tompa bizsergést, de ez mintha most segítette volna a célzásban. Ujja rásimult a ravaszra, megfeszült, aztán… A rövidsorozat ugatása végigpattogott a harckocsi tornyán, s tüzes ostorvégként csapott a kiálló fejre. A menetoszlop ennek ellenére még nem állt meg. Nem mindegyik tankból emelkedett ki a szakaszvezető feje, de ahonnan igen, azt a hullámos hajú gyilkos sorozata kíméletlenül halálba fröcskölte. A negyedik találat után a sor eleje megtorpant. Felbőgve, harákolva, acélcsontjaikat csikorgatva, füstölve hőköltek vissza az addig monoton menetelő páncélszörnyek. Ekkor a sor elején haladó tankot telibe kapta egy benzines palack. Belobbant, s vaskos vörös lángcsóvát okádva, fekete füstöt fújt magából. Két alak ugrott ki belőle, de valahonnan átellenből lövések dörrentek, s mindkettő összecsuklott. A túloldali házakra ezután olyan golyózápor zúdult, hogy a fiú alig bírta nézni. A vakolat porzott, üvegablakok freccsentek szét, egész faldarabok váltak le a homlokzatokról. Percekig tartott az iszonyú össztűz, ami az elöl veszteglő tankok gépfegyvereiből ömlött fülsiketítő zakatolással, de a fiúnak úgy tűnt, órákba telik. Aztán hirtelen elhallgattak, csak a páncélosok monoton búgása rezonált. A fiú döbbent mozdulatlanságban figyelte a történteket. A szemközti lakásokból eszüket vesztett menekülők cikáztak át a füsttel keveredett porfelhőben erre az oldalra, ahol - talán úgy érezték pánikba szédült ösztöneikkel, - nagyobb biztonságban lehetnek. Rövidsorozatok vakkantak. Egyikük nem ért át…

A harckocsioszlop második, épen maradt tagja közben megkerülte a még mindig lángoló, kormot, füstöt okádó tankot, a többi pedig fokozatosan megindult a nyomában. A hullámos hajú hamarosan elérkezettnek látta az időt, hogy újra lecsapjon. Kicserélte az üres tárat és lőtt. Két áldozatot szedett, de akkor már felfedezték. Az első sorozatok szétszaggatták a lamellákat, nyomukban bevágott a reggeli napfény, akár egy óriási fényes lángpallos. A lövedékek a feje felett csapódtak be, éktelen pengéssel verve a harangot, kalapálva a falban, véres cafatokra szakadt galambokat dobálva mellé. Amikor elállt a pusztító tüzelés, a fiú sokáig mozdulatlanul feküdt, fejét lehajtotta, a galambtrágya-szagú porban szipákolt, s várta a halált. A lövések aztán távolról hallatszottak a dübörgésen túl, valahonnan a belváros irányából. A fiú a bőrsapkásra és társaira gondolt, elképzelte amint összeszorított fogakkal, eltorzult arccal tüzelnek, dobálják a benzines palackokat, miközben csak az jár a fejükben, hogy most, még utoljára talán megállíthatják az agresszorok iszonyú túlerejét. A harckocsik pedig csak vonultak és vonultak, ahogy a hullámos hajú felemelte a fejét és kinézett a szétlőtt ablakból, tekintete nem találta a sor végét…

Mindhárom tár kiürült. Kiborította a táskából a lőszert, aztán sorban betöltötte mindet a tárakba. A harmadikba még fért volna, de nem jutott. Rossz érzések kerülgették, tudta, hogy az egész, amit művel, csak kellemetlenkedés a roppant túlerővel szemben, hogy ez majdnem olyan, mintha egy végtelenbe nyúló, irdatlan acélkígyót kaviccsal dobálna. Talán jobb lett volna, ha ő is benzines palackokat hajigál rá… Nem maradt ideje további latolgatásokra, a túloldal egyik emeletéről ugyanis valaki tüzet nyitott a harckocsikra. Közben befutott egy ellenséges teherautó is, a katonák leugráltak a platóról, és a szemközti kapualjhoz rohantak. Nem késlekedhetett tovább. Páran beértek a kapun, a többit viszont sikerült leterítenie. Tárat cserélt. Kilőtte a teherautó sofőrjét, aztán a következő harckocsiból óvatlanul kibukkanó fejet is telibe találta. A harmadik tárat akarta éppen bekattintani a fegyverbe, amikor észrevette, hogy távolabb a sorból kiválik az egyik tank. A torony lassan ráfordult a templomra, a cső felemelkedett, egyenesen feléje… A hullámos hajú már tudta, hogy nagy bajban van. Kapta a fegyvert, felugrott, s megindult lefelé a lépcsőn. Iszonyatos robaj támadt mögötte, hanyatt vágódott, és egy darabig úgy is maradt, mert körülötte röpködtek, potyogtak téglák, vasdarabok, deszkák. A robbanásszerű zajban azt hitte, rögtön áthasad a dobhártyája és szétmegy a feje. A fegyvert elejtette, odaesett valahová mögéje. Még egy dörej hallatszott, ezúttal valahonnan lentről. Becsukott szemmel feküdt. Amikor kinyitotta, a kéklő eget látta a terjengő finom por fátyolán át. A feje zúgott, halántéka lüktetett, a fülében pedig ott sistergett a légnyomás bődületes ereje. A tetőt lelőtték, az csapódott a földnek tompa robajjal, a harang viszont ott feküdt félig a leomlott falra dőlve, talán csak a szentlélek tartotta, hogy nem zuhant ki. A fiú habozott. Legszívesebben ott maradt volna, hogy tényleg kitartson az utolsó töltényig, de valami azt súgta, hogy hagyja az egészet, próbáljon elmenekülni, és csatlakozni a belsőbb kerületek ellenállóihoz. „Ott még talán lőszerhez is jutok.” - gondolta. A következő pillanatban visszamászott a teljesen letarolt toronyba, hogy kiszedje a géppisztolyt a törmelék közül. Négykézláb ment a tégladarabok alól felmeredő fatus felé, s kinyújtotta a kezét, hogy megfogja. Sikerült megragadnia, de ekkor rövidsorozatok pattogtak körülötte, s villámgyorsan visszahúzódott. Amikor a tüzelés abbamaradt, óvatosan, hason csúszva közelítette meg a fegyvert, kihúzta, és látta, hogy szerencsére semmi különösebb baja nem esett. Közben a szeme sarkából azt is észrevette, hogy a harckocsioszlop megint megtorpant, s odalentről az egyik tankból lőtt rá egy katona. Támadója felfelé célzott, de ezúttal kivárt, számítva arra, hogy az imént sikerült őt eltalálnia. Gyűlöletet és bosszúvágyat érzett a fiú, és eldöntötte, még ezt az egyet leszedi. Vállhoz szorította a tust.

- Mit művel ott ember?! - csattant mögötte egy hang. Elkeseredett volt, ugyanakkor határozott, erélyes. A fiú visszahúzódva hátrafordult. A lépcsőn, lent a keskeny fordulóban, papi ruhába öltözött férfi állt. Kopaszodott, de nem volt idős, az arcán viszont látszott, hogy rendkívül feldúlta valami, alig tud uralkodni magán. A hullámos hajú hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon.

- Nem látja?! Lőnek rám! - mondta kissé zavartan.

-Azt észrevettük! Tudja, hányan vannak odalent a templomban?!

A fiú hallgatott. Kezdte idegesíteni a pap jelenléte és kérdezősködése, de úgy érezte, meg kell hallgatnia. A tiszteletes folytatta.

- Majdnem tele van a templom, és úgy van, ahogy mondta, lőnek magára! Az emberek hiszik, hogy isten megóvja őket, de akkor itt van maga, és rájuk omlasztja az úr házát! Testvérem, hát tényleg meg akarja ölni őket?!

A hullámos hajú csak most gondolt bele igazán abba, amit a pap az imént mondott. -„Tele van a templom…” Habozott.

- Rendben, mindjárt lemegyek.

- Most azonnal jöjjön le!

- Még van egy kis dolgom…

Azzal laposan kúszva följebb csúszott, kidugta a fegyver csövét, és a célzóval megkereste gyűlölt ellenségét. Az még mindig ott volt, de most az ellenkező irányba fordult, s a szemközti épület második emeletét sorozta. Háttal volt, tökéletes célpontot nyújtva. A fiú kéjes elégtételt érzett. Két rövidsorozattal végzett vele. Nem tudta, igazán pontos volt-e a találat, nem várta meg az esetleges választ, rögtön visszahúzódott. Amikor megfordult, egészen megrémült, a pap ott állt mögötte.

- Bukjon le! Atyám, bukjon már le! - kiáltott rá. Megragadta a reverenda ujját, s szó szerint lecibálta a papot maga mellé. Amikor ott feküdt mellette, s belenézett az arcába, valósággal megütközött. A pap nem vádlón nézett rá, ahogy várta, hanem fájdalmas, majdnem szánakozó tekintettel, s könnybe lábadt a szeme. Nagy kék szemei voltak, érdekes, komoly, világoskék szemek, mint a műanyagbabáknak, amiket a gyerekek kapnak karácsonyra.

- Nem volt még elég? - kérdezte a pap halkan, szinte súgva. A fiú nem tudta eldönteni, vajon tényleg halkan szóltak hozzá, vagy a kinti zajtól és a füle csengésétől hallja így a kérdést.

- Csak az ellenséggel harcolok. A hazámért. Ugye, ez nem bűn?

Ahogy ezt kimondta, lentről felhallatszott a tankok erősödő dübörgése. A hadoszlop újból meglódult. A fiú visszacsúszott a lépcsőre, maga után segítve a papot, de alig tettek pár botladozó lépést lefelé a törmelékkel borított lépcsőfokokon, borzalmas robajjal becsapódott közvetlenül alattuk egy harckocsi-lövedék. A torony tövét érte a lövés, beszakította a két szemközti falat, és kitépte a lépcső egy részét. Mindketten hanyatt elvágódtak, s pár másodpercig nem bírtak mozdulni. A portól alig láttak valamit, amikor nagy nehezen feltápászkodtak, lépteik közben pedig meg-megtántorodtak a légnyomás okozta ütéstől. A hullámos hajú köhögött. Nyilallott a halántéka, úgy érezte magát, mint akit alaposan fejbe rugdostak, de nem foglalkozott vele. Leugrott a kilőtt lépcsőforduló helyén, aztán nekitámasztott egy odazuhant keskeny gerendát a lépcső kiálló csonkjának, hogy a pap lecsúszhasson rajta. Ahogy a tiszteletes kissé gyámoltalanul átfogta a fát, és kezdett lassan ereszkedni, a reverenda beleakadt egy kiálló szögbe, s reccsenve felhasadt. A fiú időben megfogta az oldalra forduló embert, még mielőtt lepottyant volna. Ott voltak a lövés ütötte ember nagyságú rés előtt, ahonnan látták az utcán dörögve vonuló tankokat. A sor megint megtorpant. A fiú nem figyelt oda, intett a zilált kinézetű papnak, hogy menjenek. Már csak két forduló volt hátra. Indulni akart lefelé, de a pap megragadta a karját. Nem volt idő beszédre, ezúttal őt rántották a deszkapadozatra. Még mielőtt lehajtotta volna a fejét, egy villanásnyi időre farkasszemet nézhetett a rájuk meredő csővel. -„Ez nem tud célozni. Megint alánk fog lőni…” - gondolta a fiú. Igaza lett. Abban a pillanatban bevágódott a lövedék, s elsöpört alattuk, végig a templombelsőn. Azután még két irtózatos lövés robbant be, majd a tüzelő tank a hadoszlopba visszasorolva továbbvonult. Lassan, szédülő, zúgó fejjel, portól könnyező szemmel tápászkodott fel a hullámos hajú. Felsegítette a tántorgó papot. A füle most már nem csak csengett, súgott, hanem folyamatosan sustorgott, tompán búgott, és egészen belül hasogatóan fájt is. A pap belekapaszkodott a karjába, úgy támolyogtak le a lépcsőn.

Ahogy a por kezdett leülni, a kilőtt bejáraton és a mellette tátongó nyílásokon beáradó fényben kirajzolódott a kép, a sátán vigyora, ami megakasztja a lélegzetet, rongydarabként facsarja a gyomrot, és tíz karommal váj bele a szívbe. Az oltár eltűnt, azon az oldalon is kiszakadt a templom fala, még nagyobb darabokon, mint elöl. A padsorok vértől vöröslő, miszlikbe tört maradványai közt mindenütt holttestek, végtagok, csonkok hevertek, s az iszonyatos vágóhídon még borzalmasabb volt a megmaradtak látványa. Néhányan céltalanul, sebesülten, közönyös szélütöttként kóvályogtak, a többiek viszont sírva borultak hozzátartozójuk szétszakadt maradványaira, vagy velőtrázóan ordítottak, sikoltottak fájdalmukban. A fiú és a pap egymás mellett álltak a lépcső aljában, a tokjából kidőlt kisajtó helyén, letaglózva a borzalomtól, bénult némaságban. Aztán lassan, mint akik mondani akarnak egymásnak valamit, összenéztek. A pap szeméből visszatükröződött az egész iszonyat, mintha a szörnyűségeket kivetítené magából, mintha azok a különös, kínzó-kék szemek mindezt egy átkozott pontba fókuszálnák, s ez a pont a pusztulás közvetett okozójának, a hullámos hajúnak elborzadt, fuldokló lelke volt. A fiú nem bírta tovább. Elindult, rogyadozva, egyre gyorsabban, végül már őrült iramban szaladt, végig a fal mellett, át a romhalmazon, ki a lövedék ütötte nyíláson. Az ösztöne vitte, nem tudta hová fut, csak szaladt, zihálva, nyüszítve, zsibbadt, üres aggyal. A szeme előtt képek villantak, az oltár darabjai, kettétört feszület, egy tébolyult, eltorzult tekintet a padsorok roncsai közül, véres faldarab, a pap világoskék írisze, és amit nem is láthatott, hiszen nem nézett fel oda, a mennyezeti freskó. Jézust feszítették meg rajta éppen, és a tenyeréből meg a lábából csurgott le a vér az odalent jajveszékelőkre…

*

A forradalom elbukott, és hosszú, békés korszak kezdődött az országban. Az egykori, életben maradt forradalmárok vagy illegálisan kivándoroltak, vagy mélyen hallgatva múltjukról megpróbálták ugyanúgy élni hétköznapjaikat, mint többi honfitársuk. Voltak, akiknek ez kevésbé sikerült, ezeket a társadalom, a vezető politikai erő diszkrét módszerekkel „kigyógyította”, ami gyakorta végleges-végzetes gyógymódot jelentett számukra. A hullámos hajú nem tartozott egyik kategóriába sem. Család és otthon nélkül tengődött, munkásszállások dohányfüstös, trágár viccektől fűszerezett, alkoholmámoros éjszakáiban szokva a rövid alvást, gépies szótlanságban végezve a monoton gyári munkát. Néha ő is berúgott, ahogy teltek, peregtek az évek, egyre gyakrabban. Csak alkalmi társakat talált a szerelemben, mert soha nem tudott megmaradni egy helyen. Sokszor átbolyongta az éjszakát, parkokban, az utcán érte a reggel, onnan ment dolgozni. Részeg botorkálásai során, késő éjjeleken, amikor néptelen sikátorokba ért, vagy a parkok bokrai közt csörtetett át, rátört egyfajta őrület, beszélt magában, kiabált, sírt, s néha össze is csuklott, a földön hempergett, mint akit görcsök gyötörnek. Egy alkalommal bement valamelyik templomba, vagy csak betévedt, -maga sem tudta. Nem nézett se jobbra, se balra, egész a főoltárig botorkált, s ott leborult. Valahol a közelben egy öregasszony motyogott: -…”miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Képtelen volt felkelni, úgy reszketett, mint akinek hideglelése van, aztán négykézláb, mint egy kutya, kimászott az éjszakai utcára.

Másnap az üzemben, a gép, amin dolgozott, levágta a bal karját. Attól kezdve nem talált munkát, de nem is kereste. Otthagyta a munkásszállót, és évekig csavargott, kezdetben vonatokon járva céltalanul az országot. Találomra leszállt valahol, bár többnyire leszállították, a rendőrök pedig gyakran bevitték az őrsre, de aztán mindig hamar kiengedték. Végül eljött az idő, fordult a politika szekere, s azt mondták, győzött az eszme, amiért annak idején ők is harcoltak. Már nem hurcolták be többet a rendőrök, nyugodtan járt-kelt, de nagyon jól tudta, - talán ez volt az egyetlen, amiben igazán biztos volt, - hogy a csónak, amiben evezett, végleg elsüllyedt. Most ott rúgkapálhat szabadon, magában, de a „nagy hajó” ami most megjött, nem fogja felvenni, erről ő lemaradt, mindörökre…

*

Hajnalodott. Az éjszaka viszonylag nyugodtan telt, a forgalom is visszafogottan zümmögött, folydogált az utakon, akár a lámpák körül monoton keringőző bogarak, legyek. A város fényei eltompultak, ahogy a kelő nap halványrózsaszín sávja egyre tágult a horizonton. A sötétkék hegyeket köd maszatolta, de a távoli völgyek sziluettjei már kirajzolódtak bennük. A körvonalak élesedtek,az épületek falai, a tetők, hidak és szobrok, a pirkadat kemény, szürke gyümölcseiként érlelődtek, a színek lassan visszatértek, hogy testet öltsenek.

A folyó ólmos árnyalatban, mint lassú fémolvadék fodrozódott tova a hidak alatt. A rakparton hűvös szellő szaladt végig, felkapott néhány eldobott zacskót, gyűrött papírdarabot, röptette, pörgette, aztán lerakta a lépcsőn. Egyiket-másikat lágyan a vízre eresztette, ami tovább játszott velük, míg hintázva, forogva el nem tűntek valahol a távolban. A víz szélénél, a piszkos betonon egy kutya forgolódott, szaladgált föl-alá, nyugtalanul szűkölve, mintha eszelős igyekezettel át akarna úszni a túlsó partra, csak nem mer beugrani. A lomha sodrás tiszteletet parancsoló némaságban haladt, homályos tükrén magával vitte a végtelenbe a parti fényeket, a kárhozat felé az árnyakba fulladt, nyomasztó emlékeket. Kicsit odébb három üres, zöld borosüveg csillogott az első reggeli napsugarakban, s a szemközti templomban a korai misére megszólalt a harang…

clay tomasso