Keresem ki vagyok,
de ha szavakra akadok,
hamisak lesznek
s e lágy esti nesznek sóhaja:
nem az vagyok ma, mint tegnap,
s ami leszek.
Önnön múltbeli fogalmam
mégis meghatároz,
magam elé állít
s a Szédület magához vonzz.
Keresem ki vagyok,
de csak bolyongok magamban,
megnyugvást nem lelek
gondolataimban.
Múlt és jelen, ez egy most nekem
és jövőm: a kincses szigetem.
De addig, míg odáig hajózok
csillogó vizeken,
korlátok ezrei hevernek
szívemben idebenn...
De ma..., ma ki vagyok?
Szivárvány vöröse,
tündöklő Nap fénye.
Nem, nem! Én vagyok
a Sötétség lénye.
Vad vihar vagyok,
ki mindent szétszaggat.
A csókos-pár arcába fúvó
jégfuvallat.
Gyötrődő Kín,
mely másokat is átkoz.
Emberi közösséget
bomlasztó zápor.
Fagyos-decemberi
húsba-vágó jégcsap.
Halottat idéző
fujtó vérszag.
A gaznak kiirthatatlan
terjedő gyökere.
Nem kérdez mást nyakam,
csak: erős-e kötele?...
Csak játszok...,
játszok veszélyes gondolatban
s tudom, álmodnom kell,
mint gyermekkoromban.
Holnap más leszek,
talán egy valóra váló képkocka.
Álommanó adta
szikrázó Napocska.
Istenem! Ma ez voltam.
Lelkemben dúltam-fúltam.
Segíts abban kérlek, hogy holnap
emberibb ember legyek újra!

2004.dec.