Ámultam, mint csilingelő hangot adó szerek Világába tévedt tágra nyílt szemű kisgyerek Barlangi termeken át visszhangozva zengő Boltozott mennyezetről függő karcsú cseppkő Hárfához hasonló hangon rezgő húrján Édes harmóniáit most is őrzöm, úgy ám!
Olyan fennséges..., az első volt a legszebb Milliónyi hegedűn a vonóknak táncolni kellett Mert a zene áradt, patakjai folytak egyre, egyre Egyesülve hullámokban dallam-tengerekbe És elszédültem fúvósok ércfényű harsonáin fent Mikor valahol mélyben a karmester ráintett
S csend feszült drámain egynyolcad ütemig Elvesztve szólamát, s hogy mely hangszeré melyik Sötéttel borítva a nyüzsgő zenekari árkot Sirattam a brácsát, mert gyönyörűn játszott... De széttört a cin, majd pálca lendült magasba Felfakadt, mint forrás szabadon szállt szalagja
Újra élt a bőgő, festve rejtett érzést, táncot Lüktetőn simulva ért a virtuóz zongorához Ki a ritmus hevében pergődobbal ment ölre Miközben kicsiny klarinétszó kígyózta őt körbe Akkor lágyan megszólaltak megint a hegedűk S szimfónáiába fonva karjaik, a muzsika letűnt
Ott maradtam, mint üres kagyló, tengerparton Talán később ért, vagy akkor, nem tudom, az alkony Sokáig dúdolódva csüngtem a drága melódián Pohárként vágyódva az italra, s enyém lett a hiány... ...mikor közelít, megérint, mikor betölt a szerelem Felidézem, s hallom újra az első hangversenyem
2007-02-05 |