Téged szólítalak, Magyarok Istene!
Nem néznél-e újra le erre a Földre?
Nem vetnéd-e fénylő szemednek sugarát
Árva gyermekedre, édes nemzetemre?
Hol, mikor, és miért engedted el kezünk?
Mondd ÉDES! Valóban ily hatalmas a vétkünk?
Ha vétettünk ellened, ha megbántottunk Téged,
Drága Öreg Szülénk, bocsáss hát meg nékünk!
Mutass jelt, állj közénk! Könnyed sose hulljon!
Mosoly ragyogasson öreg orcáidon!
Mosolyodnak fénye szívünkig hatoljon,
Szeretetet, békét, egyetértést hozzon!
Jer közénk, Teremtőnk, világítsd meg utunk!
Ha köztünk jársz, Vén Szülénk, többé meg nem botlunk.
Engedelmes, igaz, hű fiaid leszünk, ami volt nemzetünk…
Vagy tán már utolsó esélyt sem érdemlünk?
Távoztál örökre? Nem figyelsz már reánk?
Késő már? Túl késő helyrehoznunk a hibánk?
Haragod ostoroz? Szíved fájdalma ver,
Hogy belerokkan minden igaz magyar ember?
Vagy tán igaz magyar nem létezik ma már?
Az utolsó is rég a Te országodban jár?
Elhagytunk? Megcsaltunk? Mi volt hát a vétkünk?
Drága Jó Teremtőnk! Válaszolj! Úgy kérünk!
Sötétben bolyongunk, lábunk reszket, botlik.
Országunk, nemzetünk egyre csak hanyatlik.
Egymást marjuk, egymást, mint a veszett kutyák…
Rajta hát, magyarok! Hadd lássa a világ!
Hadd lássa élő, holt és népünk összes szentje,
Mint kerül pokolra EGY kettős keresztje,
Mint menetel sírba a Kárpátoknak népe,
Mint emészti magát, s dönti pusztulásba,
A Szarvas fiainak csonka maradványa!
Ostoba, korcs sarjak maroknyi csapata,
Mint végzi be önként, s dalolva önmaga,
Mit az egész világ bevégezni nem bírt.
Találunk hát, igen, mi lelünk majd gyógyírt
A világ bajára, régi óhajára,
Élő s élettelen ellen fájdalmára.
Ártó szándék, ármány, pusztító akarat
Ki nem fogott rajtunk. Csak balgaságunk arat.
Isten Ostora, ha oda az igazság,
Tétlen bánatában ostorozza magát.
S néki nincs kegyelem, néki nincs irgalom.
Meg ne állj magyar! Meg ne állj!
Csak ha Hazád már sírhalom.
Múltad megtagadtad, jövőt se építs hát!
Hagyj veszni magyar szót, ahogy hagytál veszni hazát,
Hagytál becsületet, békét, igazságot kihunyni örökre…
Pusztulj hát magad is!
Aludj, Hunor s Magor!
Hajtsd le nehéz fejed egy véres magyar rögre!
Csodaszarvasodnak nincs már hová futni.
És nem istápol többé a jó Csaba királyfi.
Ha önnön erődből lábra nem bírsz állni,
Ha ennyi telik tőled, fajtádra támadni, ütni, verni, zúzni,
Habzó szájjal üvölteni, féktelen tombolni,
Hát nincs már mire várni.
És nincs mért fohászkodni.
Terajtad akkor már nem segíthet senki.
Legyen meg immáron a te akaratod!
Te istenverte bolond!
Minek várnál csodát, ha
Nemtőidnek áldott jelképei alatt
Tenmagad pusztítod? 2006. október 23. 2312
|