Sok-sok éve már, hogy hegedűd csendesen pihen. Húrjai lazán szunnyadnak, nincs, ki varázsával megtörje csendjét.
Időnként előveszem, megsimítom... - tán csodára várok -, de simogató kezem csodát nem igér.
Angyalok zenéjét hallom..., törékeny kezed nyomán megfeszül a húr, s mi szárnyalunk Véled, őrült futamok, és halk hegedű síró jajával.
Borzolja szívünk, lelkünk, oly csodás ez az érzés.. de fájó a valóság, hogy ez már csak képzelgés.
Tán lesz valaki, aki a varázst megtöri? A húrokat vad futamokba kergeti. Csak remélni merem, egykori álmod beteljesűl: hogy újra hallani fogom angyal hegedűl.
|