Önvád

Rosszkedvűen ébredt, mint minden nap, amikor ölni készült. Hajnal volt, a kelő nap elvakította, hirtelen azt sem tudta, hol van. Már zsigereiben érezte a mai nap elkövetkezendő megaláztatásait, azt, hogy hosszú évszázadok óta mindig mások döntenek helyette .Őt senki sem kérdezi meg, mi a véleménye a gyilkolásról. A legelviselhetetlenebb az egészben az, hogy végre kell hajtani a parancsot. Őt így nevelték, ne ellenkezzen. Egy társadalomban mindig vannak vezetők és vezetettek. Ő az utóbbihoz tartozott. Pedig hányszor volt lelkiismeret-furdalása a gyilkosság után, hány álmatlan éjszakája volt, a gyötrődés – jól tettem, hibáztam, ellent kellett volna mondanom – kikészítette az idegeit, de kemény, akaratos típus volt s újra és újra rendelkezésére állt megbízóinak. A hosszú, munkával töltött évek alatt igazi gyilkológéppé vált. A foglalkozása sajnos közismertté vált, de szerencsére sem gyerekei, sem rokonai, barátai nem voltak, akik előtt szégyellnie  kellett volna magát. Elég volt a maga önvádja nap mint nap.

Ám most végre eldöntötte, a sarkára fog állni, még ha kiélezi is a kapcsolatát megbízóival. Ma meg fogja tagadni az engedelmességet, legalább egyszer az életében ne rajta legyen a meggyilkoltak árváinak átka, lássák meg az emberek, tud Ő jót is tenni. Acélos tekintete már látta az áldozatát, ahogy közelített hozzá, majd letérdelt eléje, tekintete szinte könyörgött az életéért. Az ember pontosan tudta, hogy meg fog halni, de reménykedett a csodában. Úgy gondolta, most jött el az Ő ideje. Kegyelmi szavakra nyitotta volna száját, de csak hangtalan sikoly jött ki belőle, majd egy hangosabbat hallott, majd a szokott kattanást, mely kiszabadítja helyzetéből, rohanásra-ölésre készteti - és tudta, ma is elveszi egy ember életét.

A guillotine tehetetlenül, sírva zuhant áldozatára.

2006.09.03.

                                                                                                     Cassandra