Elestem.
Mentem egyik reggelen s hirtelen valami lehúz a földre. Megbotlottam egy érdes kőbe, melyen csak úgy sziporkáztak a fekete fénysugarak, s a víz. Előttem.
Felkelnék, de nem megy mert magához húz a sötét föld. Azta akarja, hogy elbújjak minden elől. Pedig én nem akarok... soha. Hiába nézek az ég felé, a Nap elmerült a felhők tengerében, egyedül.
Olyan mintha lenne olyan, aki segítene, de a sötétség fekhelye már elrabolta. Egyedül vagyok, viaskodok vele, hogy ne tiporjon el az óriási teste. Bemérgezett szennyével, csupa sár Minden.
De nekem kell, aki segít. Volt mikor eljöttél értem... Mostanra magamra hagytál pedig újra elestem... S itt lent kereslek, ha talán ugyanúgy te is lezuhantál.
Ha megtalálnálak annak se lenne sok értelme, mert már leestem a földbe. Hiába, mert már késő. Hiába, mert már ez a végső. A végső.
Megkérdezném, miért hagytál magamra, de annak se lenne értelme, mert a köd, a sár, a föld magába burkolt már minket, de inkább engem. Nem is tudom léteztél-e, vagy csak az én agyszüleményem voltál-e.
Segíteni most nem jöttél... Pedig vártalak, s még most is várnálak, ha el nem estem volna. Mostanra már azt is tudom ki lökött el. Te voltál az, de most csak kinevettél, ahelyett, hogy a kezedet nyújtanád.
Gyávaság, bosszú vagy csak rosszindulat... Nem tudom, nem érdekel már mit lehelt Isten a sorsomnak elébe. Te löktél el, s benned botlottam meg... Azért még remélem, hogy még egyszer felém nyújtod grafittal bemocskol kopottas kezedet.
|
|
|
|
|