(könnycsepp, de ne bántsatok érte...)
Neked menned kell, Mert űz a vágta! Kövem könnyed magába zárta. Lépteid után halk por oson... Most a Piedrát olvasom.
Túl bonyolult vagyok ahhoz Hogy neked jó legyek. Egyszerűbb volna ha Nem lennél olyan nagyszerű... Sírnak a hegyek és üvöltenek a sziklák. Lelkemben fájó éneked Kőbezárt manóim idehozták.
Az éjszaka új hajnallal fenyeget. Megtanultam élni, Elfelejtettem félni. Elfelejtette m, ki vagyok, Csak jó veled Sírni, érteni, álmodni, élni...
Már virradóra, már kakasszóra ébred a Dóra, szalad a tóra.
Istene fentről, démona bentről nem érti: sírva mért mossa, mossa, vájja, kaparja, ártatlan szívéből hogy tépi ki a bűnt!
Párnádból, Kedves, minden éjjel Vérszínű tollpihe hull... Mindenem, mindenem, mindenem elhagy... Maradj meg annak, aki most vagy.
Hazudlak, hazudlak, hazudlak! A pengék életlenül is bántani tudnak...
Neked menned kell, mert űz a vágta! Kövem könnyed magába zárta. Lépteid után halk por oson...
Por nem terem... tapsolok múló tereken. Kereszt helyett az énekem viszem.
„Mert én vagyok az első és az utolsó Én vagyok a nagyrabecsült és a megvetett Én vagyok a szajha és a szent Én vagyok a feleség és a szűz Én vagyok az anya és a leánygyermek Én vagyok anyám karja”
És elfúlom lassan, amit még ennem ad a dal... A lelkem fiatal... Nem akármilyen úton lett poros a csizmám. Messzire elvitt...
Nekem mennem kell, mert űz a vágta! Köved könnyem magába zárta. Lépteim nyomán halk por oson...
Most az álmaid fogdosom... |