Rigófi
Hajnali madársikoly zavarta fel, az ébredő kert csendjét. A fájdalmas jajszó a szívemig ért. Elindultam..., hogy segíteni tudjak, lépteim szaporázva, hová fussak? Öreg fenyőfa tövében, tüskés levelek szúró hadában, kuporgott egy csöppnyi, rigófi magában. Óvatlanul a magasból mélyre zuhanva, gyenge szárnyait egyre csak próbálta. Korai még szárnyat bontani, a magasból a mélyre kerülni. Felemelem..., tenyerem odvába fogadom, tátogó kis csőrébe a morzsákat berakom. Anyja helyett féltőn vigyázom, - bárcsak túlélné - ezt kívánom. Fűzfa kosárka ringató ölében, illatos fűszálak simogató melegében, altatom csöppnyi madaram, remélni merem, hogy nem hasztalan.
|